Tavaly két barátom is úgy jött haza Bécsből - a Nick Cave koncertről - hogy körülbelül minden harmadik számnál el tudták volna magukat sírni, annyira nagypályás volt az élmény. Minthogy jó ízlésű, de sokat látott negyven pluszos formákról van szó, akik azért nem sírják el magukat mindentől, ami hangos, felkeltették az érdeklődésemet, hogy mi is történhetett ott és akkor. Hosszú évek óta nem vagyok már aktív Nick Cave hallgató, de ezek után nyilván komoly kíváncsisággal közelítettem rá a tegnapi budapesti alkalomra, ahol mi, azaz a hazai közönség is találkozhattunk azzal az ausztrál úrral és The Bad Seeds nevű bandájával, aki egykor Rollins papa vállán aludt el, londoni telefonfülkékben.

Az Arénában, ami bevallom számomra nem túl komfortos közeg egy zenei élményt illetően, de nyilván vannak előadók, akiket egyszintes ingatlanban sajnos már nem lehet megnézni . A nagy érdeklődésre való tekintettettel, meg senkit nem fog érdekelni, hogy vagyunk szerintem páran, akik ezeket a méreteket sosem fogjuk tudni megszokni. Viszont, ha már az érdeklődésnél és a méreteknél tartunk, amit én előzetesen odagondoltam, attól a tegnapi rajongómennyiség messze elmaradt. A helyen, amit nem egy sekélyes előadó megtöltött mostanában, szellős sorok ácsingóztak még a kezdést megelőző percekben is.Ami később félteremmé sűrűsödött valóban, de valahol így is szomorú, hiszen Nick Cave mégis csak korszakos alkotó és azok közül sem a kisebbik fajta. Mindemellett azonban örültem is, mert így nem züllött le a dolog a szokásos, kötelező nosztalgia majális szintjéig, ahol a negyvenes,letisztult középosztály egy évben egyszer kurvára underground arc lehet. Úgy tűnt, csak az elkötelezett rajongói veszik körbe a mágust és ez azért megnyugtató volt.

Ha nem is nyolckor, de kicsivel utána, az addig csendes terembe aztán berobbant Nick, miután zenekarának tagjai komótos eleganciával elhelyezkedtek a hangszereknél. Én pedig a Jesus Alone második percénél megértettem, hogy miről is beszélhettek azok, akiknek volt szerencséjük látni ezt a faszit az utóbbi időkben is. Nem létezett az eltelt idő, hogy egy éve, vagy harminc éve hallgatod ezt a zenét, kezdhetett volna bármelyik számával, mert zseniális volt, ahogy felvette a kapcsolatot a közönséggel. Mindössze két perc és érzésben vagy. Néhány perc múlva a Magneto pedig számomra el is hozta a koncert csúcspontját. A finom hangok kísérte ének és ahogy az énekes keze kinyúlt és megérintette az első sorok ujjhegyeit, valóban megható volt és valami, ami nagyon közeli egy nagyon nagy teremben. Az pedig ahogy szerintem egyszerre csordultunk túl, csak az első lépés volt felfelé, ahol a Do You Love Me? volt az út a From Her to Eternity katartikus perceihez. A hangzás és a zenekar intenzitása párosodva Nick előadásmódjával megkérdőjelezhetetlenné terjesztette ki a pillanatok sorozatát. Ezt a pulzusszámot pedig természetesen a Loverman és a Red Right Hand is fent tudta tartani a lassú számok blokkja előtt.

Amik a The Ship Song, az Into My Arms és a Girl in Amber voltak egymásba fűzve. Nem kevés pátosszal áradva és elénekelve, de főleg az elsőnél és az utóbbinál Nick azon patetikus arcával, amit én kevésbé kedvelek benne. Így a Girl in Amber bevallom kicsit untatott is. Szóval piszkosul rám fért a Tupelo féktelensége és hangszeres komplexitása, majd a Jubilee Street, ami érzésben visszavezetett pontosan oda, ahol a koncert elején voltam. Ezek pedig egyben az este utolsó intim percei is voltak számomra. Itt ugyanis már felsűrűsödtek azok a felesleges gegek, amik nem tudták fenntartani és pótolni azt az érzelmi intenzitást, amivel ez a férfi a színpadra lépett. Aki nem mondom, hogy nem volt rám hatással, ahogy eljött mellettem a tömegben ezzel a Nick Cave hajával, mert azért hé, akár vállon is veregethettem volna, de az, amikor közvetlenül a fejem mellett tapsolt, aztán mindenki tapsolt, aztán megint tapsolt, aztán mindenki tapsolt, az már nem tetszett. Mert neki ahhoz, hogy hatalmas hangulat legyen, nincsen erre szüksége, hogy a közönségnek, mint jelent a hatalmas, azt meg ki nem szarja le. Vagy legalábbis neki le kellene szarnia. Szerintem.

Ezzel pedig elvett a The Weeping Song élményértékéből és számomra valahogy el is veszett a kapcsolat. Pedig a Stragger Lee fantasztikus dal és mikor a színpadon megannyi rajongóval a háttérben kézen fogva egy lány énekelte a Push the Sky Away sorait, láttam a szemében az őszinteséget, de valahogy már nem tudtam visszakapaszkodni. - Talán én sem tudtam tartani azt az érzelmi mélységet. - Még úgy sem, hogy ezek után ő is az marad, akinek béna gegek ide vagy oda, mindent elhiszek. Mikor mindezek után kijött, hogy nincs több az estében és szeretne elköszönni, azt is elhittem. Ezért elkezdtem kifele araszolni és eljöttem. Percek óta csönd volt. Már a megállóban voltam mikor hívtak, hogy tréfa az egész és igazából még eljátszottak ráadásnak két számot. Én meg arra gondoltam, hogy most vagy nem hittem benne eléggé, hogy több van ebben a fasziban, mint amit gondoltam, vagy csak egyszerűen a csávó a déli féltekéről jött, ahol nyáron van tél és még az is lehet, hogy az a vicc, ami kurvára nem vicces. De ezzel együtt és ezért is, azért kösz Nick! De tényleg!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.