Nem mondhatnám, hogy a szívembe zártam a Halestorm legutóbbi albumát (Into the Wild Life), és alapvetően azóta sem változott a véleményem róla: Jay Joyce producerrel a csapat túlságosan eltávolodott a régi sulis hard rock gyökereitől a gitárszegény, popos irányban, ráadásul dalok szempontjából sem volt egy hatalmas eresztés. Viszont annak tudatában, hogy ezúttal Nick Raskulinecz (Rush, Alice In Chains, Korn, Ghost, Mastodon stb.) irányításával dolgozott a négyes, valamint az előzetesen közzétett nóták többségének ismeretében ismét kezdtem bizakodni.
Ezekben ugyanis sok mindent sikerült visszahozniuk Lizzy Hale-éknek abból, amit három éve úgy hiányoltam tőlük. Először is visszakanyarodtak a karcosabb hangzáshoz. Igaz, csak annyira, hogy az a tengerentúli tömegmédiában se szóljon fülbántóan – a felvezető nyilatkozatokban ugyebár arról volt szó, hogy most kerültek a legközelebb az élő megszólalásukhoz… –, de a Wild Life-hoz képest ez is jelentős fejlemény, és hát ez mégiscsak gitárzene akar lenni. Ugyanakkor megmaradt az a közérthető, lényegre törő megközelítés, amely mindig is jellemezte a Halestormot, és az Uncomfortable formájában végre megint van egy olyan gyors daluk, amely a bulikon is prímán működhet (eleve kitűnő koncertzenekarról beszélünk), ráadásul eddigi listás eredményei szintén a bandát igazolják. A lassú döngöléssel induló, innen fokozatosan építkező, ezzel együtt nyitószámnak megtett Black Vulturest ugyancsak hamar megkedveltem. Roppant ügyesen, hatásosan megírt darab, egyszerű módon megfogalmazott, de tartalmas, kitartásra ösztökélő szöveggel.
Az anyag egészével már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Az előző korongról sem lehetett azt állítani, hogy egyetlen dimenzióban mozgott zeneileg, és a Vicious esetében is a sokszínűség az egyik kulcsszó. Igaz, ennek lehet olyan olvasata, hogy „mi, kérem szépen, a siker érdekében akármit képesek és hajlandóak vagyunk eljátszani”, mindenesetre a groove-os, popos témáktól az akusztikus szösszenetekig valóban sokféle-fajta ötlet vonul fel itt. A gondom csupán annyi, hogy a színvonal nem éppen egyenletes. Érdemes megjegyezni, hogy Lizzy és Joe Hottinger gitáros mellett hol a másik két tag, hol néhány külső szerző vett részt az írásban, és a sok bába közt időnként tényleg elveszett a gyermek, vagyis az adott nóta.
Ami az egész kavalkádot összeköti, és a kevésbé frappáns szerzeményeket is megmenti, az a rendkívüli terjedelmű és kifejezőerejű énekhang. Érdemes meghallgatni, mit produkál Lizzy a Heart of Novocaine és a záró The Silence lecsupaszított, akusztikus alapjaira. Egyszerűen szívszaggató. Az említett Black Vultureshöz hasonlóan súlyos Killing Ourselves to Live-ben szokványos terepen jár, ám himnikus dallamai ezt is az album csúcspontjai közé emelik. Az újfent „torzításmentes” Conflicted és az alapokig lebutított riffel zsibbasztó Do Not Disutrb dalokat megint csak hősnőnk teszi élvezhetővé (vagy a szexuális töltetű szövegek miatt mondjuk így: biztosan van, aki elélvez ezektől…), amúgy közönséges popmuzsika mindkettő, szinte bármelyik behelyettesíthető sztárocskával el lehetne énekeltetni. Ha már ilyen direkten slágeres vonalról van szó, akkor sokkal inkább a Buzzt vagy a White Dresst hallgatom, sőt hallanám szívesen koncerten is a Halestormtól.
Érdekes, hogy a Vicious általam ismert verziójának két bónusza, a 80-as évek mainstream zenéinek hatásait magán viselő Nobody, illetve a lendületesen rockos és személyes hangvételű Letters sem marad el semmivel a törzsanyag legjobb számaitól, még ha erősen el is üt azok világától. Örülök, hogy nem mentek veszendőbe.
Inkább adja most önmagát a Halestorm, mint a múltkor. Az én meglátásom azonban az – s ezzel, azt hiszem, végérvényesen a helyére is került nálam a formáció –, hogy valójában egy kivételes adottságú és karakteres egyéniséggel bíró frontcsajról, na meg az őt kiszolgáló hangszeresekről van itt szó (köztük a tesójával, a dobos Arejay-jel), akik zenészként becsülettel teszik a dolgukat, dalszerzés tekintetében viszont nem képesek teljességgel felnőni az énekesnő kvalitásaihoz.
Szóval a Vicioust sem sorolnám a mai rockzene kimagasló alkotásai közé, de ettől még egy kellemesen hallgatható album ez, egy abszolút szerethető társulat munkája. Nem több, nem kevesebb. Ha előbbre tudnak lépni vele Lizzyék népszerűségben, ám legyen.
