A 2005-ös újraindulásuk óta nem kényeztették a rajongókat túl sok friss megjelenéssel a seattle-i arcok, így a Rainier Fog az év talán egyik legfontosabb megjelenése, tartalmazzon bármit is a korong, de szerencsénkre Jerry bátyó és társai nem vették félvállról a dolgot, és nagyon kerek, egész lemezt csaptak le az asztalra.

A The One You Know-val tulajdonképpen egy jól bevált formulát követnek, és egy rockosabb attitűddel nyitják meg a dalfolyamot, ahogy tették ezt mindig is, majd picit visszavesznek a gitárokból, és a harmóniák uralják tovább a Rainier Fogot. Nagyon nehéz számomra írni egy Staley nélküli AIC lemezről, mert hiába kifogástalan DuVall hangja, és hiába élveztem maximálisan a Parkos bulit, valahogy az egésznek olyan pozitív felhangja van, amit nem tudok hova tenni. Nem állítom, hogy kevesebb lett a csapat, megtalálták a tökéletes énekest, akivel új távlatok nyíltak, miközben a régi életmű sem szenvedett csorbát, mégis túl szofisztikált az egész, a szó pozitív és negatív jelentését is figyelembe véve. Ez a legjobb kifejezés, ami tömören összefoglalja az érzéseimet a lemezzel kapcsolatban. A címadó dal, a Drone és a So Far Under kimagaslik, a többi pedig kellemesen simul bele, mégis azon kaptam magam, hogy valami más hallgatni való után néztem.

Ez a beszámoló elcsúszott rendesen. Tehetetlenül ültem rajta bő egy hétig, és közben a többi recenziót szemléztem, ahol egekig magasztalták a Rainier Fogot. Én sajnos nem találtam meg benne azt a csodát, amit sok kritikus, egyszerűen hiányzik belőle a tapintható reménytelenség, a valódi kiábrándultság, és az a befelé izzó düh, amit Layne Staley személyisége képes volt Jerry Cantrell gitártémáiba importálni.

Nagyon nagyra értékelem Jerry Cantrell életművét! Ez akkor vált számomra a napnál is világosabbá, amikor hosszú szünet után ismét színpadon láthattam, és élőben csodálhattam meg, és biztos vagyok benne, hogy ezek az új dalok élőben kicsit sem ütnek el a régiektől, mint ahogyan nem is volt hiányérzetem a Parkos buli után, és az ismeretlen nótákat is maximálisan élveztem, mert társult hozzá egy vizuális élmény, de a nappali magányában a zene mellé beférkőzik némi unalom, elvonja a figyelmet róla bármi, és ez az, ami miatt talán nem én voltam e cikk megírására a legalkalmasabb alany. Az, hogy engem nem volt képes maximálisan elvarázsolni, nem az Alice In Chains hibája, mert ez egy kiváló album! 

( A Spotify, miután lemegy egy lemez, még bead az előadótól egy random nótát, majd shuffle üzemmódba vált és úgy folytatja. Most a plusz nóta a Them Bones volt, és lúdbőröztem. Ezredszerre. A Rainier Fog semmi ilyen önkénytelen reakciót nem váltott ki. Ez is egy olyan apróság, ami jelzésértékű egy ekkora kult banda új lemezénél. De persze ez is szigorúan szubjektív észrevétel!)