Ahogy leértünk a bádogkoporsó mélyére és az első, ami megütötte a fülemet, az a HM2 gitártorzító láncfűrész szerű hangja, amit az Entombed tett annak idején igen divatossá a svéd death metal-osok körében. Ez bizony a Baest volt, akik annak ellenére, hogy Abbath-al turnéznak és logójuk igen black metal-os behatású, death-ben utaznak. Ráadásul nem is akármilyenben.
Összeségében elég komplex muzsikáról van szó, alapdimenziójuk a svéd hangzású (Grave, Carnage) death, amire rádobnak egy nagy adag amerikai típusú, Morbid Angel-ös haláltöltetet és ezt még megspékelik néhol egy kis black metal-al. Kíváncsi voltam rájuk, ahogy tulajdonképpen minden death metal bandára és nekem nagy meglepetés voltak. Színpadi képük teljesen rendben volt, a félmeztelen vokálos srác folyamatosan kommunikált a közönséggel, de a zenekar többi tagjára sincs panasz. Vágták a fejeket és daráltak rendesen. Külön pont a Skeletal Remains, Rush és Deathpólókért, amiben feszítettek a húrosok. De ez már csak az én hülyeségem.
A bulijuk után felmentem egy jó sörre a hajó tetejére, majd vártuk az öreg Abbath-ot a srácokkal. Nem mondanám, hogy telt házra és hering party-ra dagadt a közönség, amikor felcsendült az intro, de azért rendesen kellett szlalomozni, ha elöl jó helyre akartam kerülni a cimbikkel.
Nem hiszem, hogy ecsetelnem kéne, miről híres Olve Eikemoalias Abbath, a black metal Lemmy-je. Ekkora jelenséget ritkán hordott a metal színtér, ráadásul a trú kőkomoly black metal-osok köre. Miközben viccet csinált a blekkerségből, olyan anyagokat rakott le az asztalra – mára már volt legendás bandájával az Immortal-lal –, hogy senki nem kérdőjelezheti meg hitelességét a bohóc szerep ellenére sem. Szóló karrierjébe kezdve kidobott egy mindenszögből Abbath centrikus albumot, hiszen az előadó, a lemezcím és a borító is Abbath. „I am Abbath, we are Abbath. Abbath!” Én személy szerint nem voltam elájulva az alkotástól, de ez valószínűleg a régi Immortal anyagok viszonyító hatása miatt van. Számomra viszont kedvenc az I néven kiadott Between Two Words, ahol a mester nagyon eltalálta a black metal és a rock’n’roll közötti átmenetet. De térjünk vissza koncertre.
Abbath a menüjébe főleg szóló anyagot, hat Immortal dalt és egy I nótát töltött. Mivel ez egy szóló turné, így érthető volt, hogy az Ocean of Wounds kivételével minden számot lepörgetett a 2016-os lemezről. A második szám viszont már a Nebular Ravens Winter volt, így szerintem mindenki megnyugodott, aki annyira nincs oda az Abbath korongért. A hat Immortal szám közül vegyítve megkaptuk a mostanában kötelező Tyrants, In My Kingdom Cold és One By One kombót, de nagy örömömre felcsendült egy The Rise Of Darkness, amit nem gondoltam volna, hogy hallom Abbath előadásában. Nekem az All Shall Fall az egyik kedvenc lemezem a norvég legendáktól. Apropó az All Shall Fall is volt. A setlist-ből nem maradhat ki a Warriors, amit nagyon is jól tesz panda bácsi, hogy nem hagy ki, mert az egyik legnagyobb „slágere”.
A buli alatt látszott ki a főnök, zenésztársai nem igazán kommunikáltak, vagy inkább kommunikálhattak a közönséggel egy kis hergelésen kívül. Amikor a mester valami magánakcióba kezdett, vagy bohóckodott akkor a többiek eltűntek a színfalak mögött, majd előugrottak, amikor beindult a dara. De megmondom őszintén a mostani felállás nem igazán volt ismert számomra és egy kis kutató munka után sem izgatott fel a téma. Egy fiatal finn dobos, egy norvég veterán gitáros és a – King helyére kerülő – basszeros kilétét a világért sem tudtam kideríteni. A rivaldafény ellenére Abbath marha közvetlen volt; nyomta a rákjárárst, köpködött valami bort, küldött egy kis halálhörgést Csiharnak, dicsőségesen pózolt, öklözött az első sorral,majd a buli legvégén le is kezelt velük. A frontvonalon volt két srác, akik szintén panda sminkben verették. Abbath felrántotta őket a színpadra, majd fotózkodott és hülyéskedett velük. Azért ez nagyon rendes volt tőle, le a kalappal a közvetlensége és karizmája előtt. Abbath egy jelenség, én várom vissza és kíváncsian figyelem mit hoz ki a második albumából.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
