A djent korszak hajnalán egy bizonyos Fellsilent nevű angol zenekar Milton Keynes környékén összegyűjtötte a matekos agyakat, hogy aztán rövid élete után a romjain megalakuljon két nagyszerű és korszakos zenekar: a TesseracT és a Monuments. Mai írásunk tárgya a Fellsilent egykori gitárosa agyának, John Browne-nak zenekarának, a Monuments harmadik lemeze, a Phronesis, ami négy évvel követi a még most is kegyetlen erős The Amanuensis-t. Bevált csapaton pedig ne nagyon változtass elv mentén pedig a srácok elénk szórtak egy újabb masszív albumot, amit öröm ízlelgetni.

Mert ahogyan a promóként bedobált kislemezek, a Mirror Image, a Leviathan és a A.W.O.L. jelezte korábban, itt kérem nem nagyon lesz idő a dalok között felocsúdni, mert ha a Monuments a hengert elindítja, akkor mázsás súly maga alá temet. És tényleg. Ahogy a tételeket egymás mögé pakolták ezek a zsenik, azt érzed, hogy süllyedsz egyre lejjebb az ágyrácsok közé és ugyan kiszállni onnan nem tudsz, mert valami nyom le, de nem is akarsz, jó ott, mert olyan elszállós témák mögé csomagolták mindezt, hogy lebegés erősebb, mint a súly rajtad.
Persze nem meglepő, hogy a gitártémák komplexitása az első, ami elsőre megüti az ember fülét minden Monuments albumon, mert mégis csak egy gitáros zseni alapította zenekarról beszélünk, de ha figyelmesen hallgatjuk a Phronesis-t, akkor a dobtémák elképesztő szétagyalása egy újabb réteget mutat nekünk. A Mirror Image volt az első dal, ahol ez nagyon feltűnt, aztán elkezdtem rá szándékosan figyelni. Sajnos nem vagyok még csak a közelében sem, hogy két ezen a szinten lévő dobost összehasonlítsak, azt viszont biztosan érezni, hogy ezek a dobtémák ezzel a dobsounddal annyira magától értetődően ehhez a Monuments-hez lettek igazítva, hogy mást el sem tudnék képzelni. Kőkemény és komplex, de mégsem tolakodó, bőven hagy helyet a gitárhősöknek és a vokálnak, is főleg, amikor az úgy dörren meg, ahogyan azt a Meshuggah-tól tanulták.

Aprólékosan készre csiszolt dalok egytől-egyig mind, ami a lemezre felkerült és ugyan nem könnyű hallgatni, mert rohadtul tömény, mert szinte egyetlen másodperc sincs, amikor csak egyetlen hangszer szólna. Elképesztő műgond az, amit itt a háttérben sejtek, mire a végleges formájukat elnyerték ezek a dalok. Amiért pedig külön jár piros pont, hogy az egyensúlyt tökéletesen sikerült eltalálni a darálós és a lebegősebb/elszállósabb részek között. Amikor a riffhalmaz már elönti az agyadat akkor vagy jön egy lazább verze, vagy vége a dalnak. Nem tolják túl sehol sem.

Régen hallgattam ennyire összeszedett lemezt. Nincs íve az albumnak, nincsenek hullámhegyek- és völgyek, mert egyszerűen az első másodpercben beáll egy fix tempóra, ami jelen esetben mondjuk épp leszedi a fejedet, és a végén meg leáll. Mint egy betonkeverő. Minden, hogy mit csinálsz, mint pakolsz bele, hogy ügyeskedsz, az csak teker addig míg le nem kapcsolod. Ezt a lemezt pedig nem fogod lekapcsolni közben. Megvárod, míg végigér. Örülsz, hogy az agyad simára lett polírozva - és nekiállsz újra. Tapsvihar. Koncertterembe velem azonnal az Urak elé!