A Diamond Head meghatározó zenekar nem csak a klasszikus heavy metal arcok körében, de anno olyan bandák sorolták őket a kedvenceik közé, mint a Metallica. Fel is dolgoztak négy dalt a Garage Inc. lemezükön. Ami a gáz, hogy sokan azt se tudják, hogy ezek Diamond Head számok, de még a bandáról sem hallottak életükben. Valószínűleg az ilyen emberek hagyták ki kedden ezt a bulit, hiszen nagyon kevesen voltunk sajnos. Talán nyáron jelentették be a koncertet, amit rögtön be is véstem a naptárba piros betűkkel, mert bizony nem szokványos, hogy legendás NWOBHM bandák röpködnek errefelé.
Meglehetősén rövid beszámoló lesz, hiszen csak az angol veteránokra fogok koncentrálni. A "munkámat" igencsak megkönnyítették a turné közben történt problematikus események, mert a három előzenekar-csomagból kettő kiesett, így az öregfiúk csak a Blinding Sparks-szal léptek fel. Az egész Dürerben töltött időm körülbelül két és fél órára redukálódott, mert a francia alter metal csapatból is alig láttam valamit, amit őszintén szólva nem igazán sajnálok... Nagyon nem az én zeném, nagyon nem, az alterrel engem kínozni lehet. Két énekessel operálnak, tiszta vokál és hörgés, kis elektronika és groove-os riffek - a maga műfajában teljesen jó, de nem az én fülemnek való. Lapozzunk is tovább, egyébként sem értem, hogy lehet egy Diamond Head elé egy ilyen műfajt beválasztani.
A Diamond Head-ben tulajdonképpen csak Brian Tatler gitáros az egyetlen alapító tag, bár a Karl Wilcox dobos is vele tart már a 90-es évek óta. 2006-ban csatlakozott hozzájuk Andy Abberley ritmus gitáros, majd a teljesen friss utánpótlásként érkezett az új énekes srác és a basszeros. A dán Rasmus Bom Andersen igazi kristálytiszta heavy metal énekes, nekem már már túl tiszta volt néhol a hangja a régi punkosabb, megőrülős számoknál, de ennek ellenére le a kalappal előtte, mert mesterien korbácsolta fel a közönség hangulatát és nyomta le az egész bulit hiba nélkül.
Két cimborámmal azonnal nekikezdtünk az öklözésnek és a fejrázásnak, ahogy a komolyzenei intro után nekifogtak pumpálni a klasszik heavy-t. Tulajdonképpen három albumot hoztak a fiúk - a két legelső mesterműről (Lightning To The Nations és Borrowed Time) és a legújabb lemezükről (Diamond Head) pörgették a nótákat, de a setlist a Lightning-ra koncentrált túlnyomó részt. Valljuk be még is csak ezek az etalon slágerek. Egyik kedvencem Helpless óriásit szólt, ahogyan a The Prince is letépte a fejemet. Az este katartikus pontja természetesen az Am I Evil? alatt robbant ki, majdnem 8 percig nyúzták, ahogy mindenki üvöltötte a misztikus kérdést. Lehetett érezni, hogy nagyrészt ez a dalt várták a legtöbben, bár ezen nem lepődöm meg.
Nem volt gond az új számokkal sem, bár lehetett érezni, hogy ilyenkor csökken a hallgatóközönség adrenalin szintje. Ettől függetlenül teljesen rendben van a 2016-os album. Én azért meghallgattam volna egy balladát a Canterbury-ről, de hát mindent nem lehet. Brian óriásiakat riffelt és szólózott, látszott, hogy élvezi még a rock'n'roll-t, ahogy az egész banda. Karl volt, hogy egy kézzel csörgőket rázott, másikkal püfölte a pergőt, alul pedig géppuskaként zakatoltatta a lábdobot. A fiatal basszeros játéka figyelemre méltó volt, technikás és tiszta morgást csalt elő a hangszerből. Óriási élmény volt egy legendás és meghatározó zenekart látni. Nem is tudom felfogni, hogy hogy nem volt telt ház... és a dobos úriember burkolt üzenete sajnos jogos volt a buli végén: ha nem jönnek a fanok, a banda sem jön.
A kíváló képekért köszönet Polgár Péternak | PP Rock Photo
