A doom metal mint műfaj köszöni, jól van, él és lehetőségeihez képest (értsd: underground szinten) virágzik. Idehaza jelenleg a Desszert Feszten tudja magát a leghatékonyabban képviseltetni, Bécsben a Doom Over Vienna, Máltán a Malta Doom Metal Fest vonultatja fel a szcéna színét-javát, az igazán nagyszabású, közeli alműfajokkal is színesített éves seregszemle pedig Németországban zajlik.
A nagy múltú nyugati fesztiválokra jellemző profizmust külön már nem is méltattam volna, ám egyáltalán nem érdektelen, mennyire rugalmasan reagáltak a szervezők egy, az utolsó pillanatokban bekövetkezett, mindenkit roppant érzékenyen érintő változásra (erre később még visszatérek). Értem ezalatt azt, hogy a merch cuccokon már az aktualizált line-up szerepelt. Emellett az egyik legfontosabb gondolat, amely az idei, immár tizenharmadik Hammer Of Doom kapcsán megfogalmazódott bennem az, hogy itt bizony a magyar zenekaroknak is volna helye. Ha a kintiekkel folytatott beszélgetések során ők dobják be példának okáért a Wall Of Sleep nevet, és ha a különböző standokon is fel-felbukkannak honfitársaink kiadványai – nem szólva a Mood idei bécsi fellépéséről –, más konklúzióra nem juthat az ember. Egyébiránt az egy héttel azelőtti Doom Over Vienna összeállításából eleve érdemes lett volna legalább néhány jól csengő nevet ide is meghívni.
Bőven akadt időm ezen agyalni, mert a szászországi Goat Explosion és a baszk The Wizards műsora emlékezetes mozzanatok nélkül ment le az első nap nyitányaként. Előbbi egy fiatal, az első albumánál tartó stoner / doom brigád, amely indokolható módon kapott lehetőséget hazainak tekinthető pályán, utóbbit pedig leginkább epikus heavy metalként könyveltem el, és mindkét csapatból az igazán magukkal ragadó dalokat, valamint a meggyőző énekteljesítményt hiányoltam elsősorban. Vagyis a kecske nem robbant (így a káposzta is megmaradt…), és a tényleges varázslatról sem számolhatok be.
Az est hátralévő része az amerikaiaké volt. A lassan tizenöt éve létező, négylemezes Apostle Of Solitude már fajsúlyosabb versenyző a hagyományos dallamos doom mezőnyben. Egyedinek ők se nevezhetők, de érett zenekar benyomását keltették és egyértelműen rászolgáltak a figyelemre. Eric Clayton és The Nine elnevezésű kísérőbandája korrekt Saviour Machine programot kanyarított, még a jellegzetes maszkok is elő-előkerültek. A Fields Of The Nephilim ruhatárából felöltözött, hosszú szakállat lobogtató énekessel nem egyszer babrált ki a technika ördöge, a kedvét azonban nem tudták elvenni az efféle kisebb-nagyobb bosszúságok. A David Bowie előtti főhajtás szép gesztusnak bizonyult, az elcsépelt Beatles és Lou Reed nótákra – a Helter Skelter ráadásul a szett nyitása volt, meglehetősen furán is hatott – viszont nem lett volna feltétlenül szükség szerintem.
A While Heaven Wept ezzel a koncerttel intett istenhozzádot a germán rajongótábornak, s ezen kívül további néhány európai koncerttel tett pontot története végére (egy lisszaboni és egy madridi fellépés maradt még hátra). Legalábbis a tíz esztendeje megszilárdult, a Vast Oceans Lachrymose lemeztől érvényes felállás. A sajnálatos döntés háttere és a lehetséges jövőkép egy majdan megjelenő interjúból fog kiderülni, ám addig is elmondható, hogy az itteni búcsú a csapathoz illő módon, méltóságteljesen, emelkedett hangulatban zajlott le. Egyet biztosan leszögezhetünk: nem a kreatív forrás apadt ki ott Virginiában, mert bár nem tartom a pálya csúcsának a négy évvel ezelőtti Suspended at Aphelion albumot, ettől még az azon felvonultatott, tizenegy tételre osztott, de egységes kompozíció is nagyságrendekkel többet nyújt, mint rengeteg más előadó teljes életműve együttvéve. Az arról eljátszott „szemelvényeket” egyébként is ugyanolyan lelkesen fogadta a közönség, mint a későbbiekben a patinás Vast Oceans… és Of Empires Forlorn korongok – a műsor szinte pontosan fordított időrendi sorrendben épült fel – dalcsodáit. Nem szólva a záró Thus With a Kiss I Die-ról.
A második napnak a kanadai Smoulder adta meg a kezdő löketet. Mit ne mondjak, elég nehézkesen ment a dolog, mert a számaikból (eddig egy demójuk jelent meg) nekem hiányoztak az emlékezetes momentumok, és az énekesnő, Sarah Ann sajátos tőr-és kardtánca sem kárpótolt eme hiányosságért.
Az Unorthodox koncertjét Dale Flood gitáros-énekes hirtelen felindulásból lemondta, és a hírek szerint zenésztársait is kipenderítette. Tette mindezt alig néhány nappal az esemény előtt! Nem túl rokonszenves, nem is profihoz méltó húzás, mentséget sem nagyon lehet felhozni rá. Baden-Württemberg ifjú heavy / doom metal reménysége, az Old Mother Hell trió nyilván nem pótolhatta az általam is várt amcsi alapbandát, de minden tisztelet megilleti őket a beugrásért és a példás helytállásért. Tavalyi debütalbumuk után is érdemes kutatni! Ugyanezen tartományból a veterán, lemezzel tízévente (!) jelentkező Dawn Of Winter az éppen esedékes új anyaggal (Pray for Doom) érkezett, bár a hangsúlyt természetesen a már régről ismert szerzeményeire fektette. Gerrit P. Mutz mély átéléssel tolmácsolta fájdalommal és szenvedéssel teli szövegeit, és frontemberként is ő egymaga vitte a hátán az előadást, a többiek inkább a hangszeres játékra összpontosítottak. Ez utóbbiban, mondjuk, nem fedezhetők fel nagy ördöngösségek, bár Joachim Schmalzried bőgős minimál játéka ennek fényében is szembe-és fülbeötlő volt.
A svéd Hällas a 70-es évek progos beütésű hard rockját képviseli – már a megjelenésük is ezt sugallta –, kevés egyéniséggel, de a Skandináviából megszokott minőségben. A Pale Divine azok sebeire nyújtott gyógyírt, akik még mindig az Unorthodox kiesésén keseregtek, mert a Greg Diener énekes-gitáros vezette kvartett hozzájuk hasonlóan, szintén a 70-es évekig leásva műveli a doom metalt (amely műfaj-meghatározás persze akkor még nem létezett), csak Floodékhoz képest súlyosabban, erősebb torzítással a gitárokon. Az elsőalbumos, azaz 1989-es tagsággal felálló Stillborn riffjei jólesően horzsoltak, a tanáruras fazonú Kari Hokkanen énekes-bőgős kifejezéstelenül búgó mély hangja azonban hamar unalmassá vált, és eléggé elvette a kedvemet a bandától. Lehet ezt is stílusosan csinálni, ahogyan a néhai Peter Steele tette, de Hokkanen sajnos nem képes erre.
A Sorcererből hiányzott a kultikus arc, Johnny Hagel basszer, helyette Justin Biggs tolta a mélyeket, de a csapat logójával ellátott lobogót lengető Anders Engberg énekes vezérletével – valamint a harmadik alapítóval, Richard Evensanddal a dobok mögött – nem csak ebben az értelemben emelte magasra a doom zászlaját. Merthogy a programjuk (benne a 2015-től számított újjászületés jegyében született két album dalaival, és a 90-es évekből fennmaradt The Sorcerer nótával) az egész hétvége egyik csúcspontját jelentette. Engberg énekteljesítmény szempontjából kimagaslót nyújtott, és a magam részéről a fesztivál frontembereként is őt nevezném meg.
Nekem itt ért véget a 2018. évi Hammer Of Doom, a Batushka és a Coven előadását már semmiképp nem tudtam megvárni. A foglalkozás ezzel együtt elérte célját, és ha jövőre is hasonlóan erős felhozatalt (stílszerűen) kalapálnak össze a szervezők, akkor örömmel kelek majd útra újból.
