Idén is jobbnál jobb albumok jöttek ki kedvenc előadóinktól, vagy éppen új felfedezésektől, és ezek jelentős részéről megemlékeztünk itt, a Rockstationön is, Ilyen mennyiségű megjelenés mellett óhatatlanul elsiklunk olyan anyagok mellett is, amik akár bővebb bemutatást is megérdemeltek volna. Az év vége visszatekintős, átgondolós hangulatában viszont itt a ragyogó alkalom, hogy megemlékezzünk 10 olyan idei lemezről, amit jó szívvel tudunk ajánlani mindenkinek. A hajtás után hardcore punk alapvetés, ipari zaj, pszichedelikus black metal, és egyéb érdekességek.
1. Wolvennest – Void
A belga hatos májusban jött ki második albumával. Az öndefiníció pszichedelikus black metal, de nem biztos, hogy ezzel a címkével a megfelelő helyre kerül a Void. Szinte végtelenül ismétlődő gitártémák, összevissza tekergő dalszerkezetek, néhol agyontrippelt krautrock, mutatóban némi blastbeat (egyetlen dal egyetlen témájában); valahol félúton a régi Earthless albumok és az Oranssi Pazuzu között. A zakkant zajrock kategória idei favoritja.
2. Turbonegro – Rock ’n’ Roll Machine
Habár előzetes híradás volt az új Turbonegroval kapcsolatban, a februárban megjelent Rock ’n’ Roll Machinenel mégsem foglalkoztunk bővebben. Az ősfanok persze fanyaloghatnak az újkori (értsd: Hank utáni) TRBNGR miatt, de az idei anyag még mindig kategóriákat ver a többi próbálkozóra. Igen, én sem az Ass Cobra után rakom fel a Rock ’n’ Roll Machinet, de a már évek óta ismert Hot For Nietsche vagy a John Carpenter’s Powder Ballad egészen elképesztő slágerek, ami nélkül elmúlhat az év, csak éppen nem érdemes kihagyni őket.
3. Hank Von Hell – Egomania
Ha már Turbonegro, akkor nem mehetünk el szó nélkül a klasszikus felállás frontemberének, Hank Von Helvetének idén novemberben megjelent első szólóalbuma, az Egomania mellett sem. Ahhoz képest, hogy az anyagot a Sony adta ki, annyira fű (…) alatt jött ki, hogy mi is majdnem elszaladtunk mellette. De nem, pedig lehet, hogy jobb lett volna. Ebben a listában mégis ott a helye, mert kiváló illusztráció ahhoz, hogy mekkora és milyen út vezet a Back To Dundaree Hightól vagy Just Fleshtől a középutas pop-rock muzsikához, amiben nyomokban még felsejlik egy hajdanvolt géniusz tehetsége.
4. Dark Buddha Rising – II
Ha már a Wolvennest kapcsán emlegettük a pszichedelikus black metalt, akkor a műfaj egyik alapvetése sem mellett szabad elmennünk. A tamperei srácok több figyelemreméltó dolgot is csináltak idén: az Oranssi Pazuzuval együtt összehozták a Waste Of Space Orchestra projektet (hamarosan interjú itt, a Rockstationön!), és még egy kétdalos, huszonöt perces EP-re is futotta. A dalstruktúrák szinte teljes mellőzésével nagyon súlyos, sötét anyag a II, melyet ki lehet hagyni, csak éppen nem érdemes.
5. Carpenter Brut – Leather Teeth
Az ajánló eklektikusságát jelzi a következő két album. A Carpenter Brut alterego a francia Franck Huesot takarja, aki a hetvenes - nyolcvanas évek, javarészt B kategóriás filmjeinek synth-pop-rock zenéi előtt tiszteleg albumaival. Három EP és egy koncertalbum után idén az első „hivatalos” nagylemez is kijött, rajta egy sosemvolt horrorfilm, a Leather Teeth soundtrackjével. Aki már látott életében alábeszélős akcióhorrort VHS-en, annak minden bizonnyal azonnal betalálnak az olyan dalok, mint a Cheerleader Effect, vagy a Hairspray Hurricane. A Grave Pleasures / Hexvessel frontember Mat McNerney vendégszereplésével összerakott Beware The Beasttel pedig már áprilisban megtaláltuk az év slágerét.
6. GosT – Possessor
Ha már nyolcvanas évek és horrorfilmek, akkor egy másik synthwave (satanic slasherwave!) alapvetés is jutott idénre, a Possessor. Ha a Carpenter Brut volt az akcióhorror, akkor a GosT anyaga a hetvenes évek végének európai horrorait idézi meg, mint a Zombie Flesh Eaters, vagy a Nightmare City. A koncepció előtt először én is értetlenül álltam, de miután élőben is volt szerencsém meggyőződni arról, hogy ez bizony működik, az album is megadta magát. Nyilván nem mindenkinek szól ez a stílus, de végülis ez bármiről elmondható; a Possessor pedig ideális felüdülés a blastbeatekben és a zajban megfáradt füleknek.
7. The Body – I Have Fought Against It, But I Can’t Any Longer.
Ha az ajánló elején megjelent a zakkant zajrock, mint kategória, akkor a Rhode Islandi duó aktuális albuma nettó elmebetegség. Chip King és Lee Buford duója eddig sem ment a szomszédba, ha nihilizmusról és mizantrópiáról volt szó, de az I Have Fought… négyzetre emel mindent. Felejtsd el, amit eddig a gyűlöletről tudtál, mert a The Body már járt ott, amiről azt gondolod, hogy ismered. Ez az album a tökéletes válasz arra, amit 2018-ként éltünk meg.
8. Uniform – The Long Walk
Egy újabb duó, ráadásul éppen a The Bodyval együtt már jártak hazánkban is. A szemfülesek kiszúrhatták őket a feltámasztott Twin Peaks aláfestő zenéjeként is, de idén augusztusban kijött a The Long Walk, a negyedik önálló album. A Ministry legjobb pillanatait idéző menetelős indusztriál, zaj és üvöltés: az utcai harcok szinte tökéletes zenei aláfestése. Hosszú ideig nem viselhető az album feszültsége, éppen ezért szerencse, hogy 38 perc az egész.
9. Author & Punisher – Beastland
Az Author & Punisher egy amerikai producer / zeneszerző, Tristan Shone egyszemélyes projektje. Harcias ipari hangminták, EBM-jellegű kalapálás és neurotikus üvöltés metszéspontja a Beastland, ami októberben jött ki a súlyos zenék egyik fellegvárának számító Relapse gondozásában. Barátságosnak semmiképpen nem nevezhetőek az olyan dalok, mint a Nihil Strenght, de akármilyen furcsán hangzik, a The Speaker is Systematically Blown egészen a slágeresség határát súrolja. Különös rétegekből épül fel az A & P albuma, és ha aktuális underground anyagot keresel, nehezen járhatsz ennél jobb helyen.
10. Zeke – Hellbender
A seattlei speedpunk alapvetés Zeke alig egy hónapja nálunk is megmutatta, hogy miért tartják őket sokan félisteneknek. Amikor valamikor a múlt év végén elkezdtek csepegni az infómorzsák arról, hogy 13 év után új albumon dolgoznak, mindenki csak remélte, hogy az újraélesztett felállás munkája méltó lesz az olyan alapvetésekhez, mint a Death Alley. Aztán márciusban kijött a Hellbender, és minden a helyére került. Az anyagon nyoma sincs nosztalgiának, helyette kaptunk 15 dalt húsz percben, és újra a kilencvenes évek végén éreztük magunkat. A Zeke megmutatta, hogy a töltött káposztán kívül vannak még dolgok, amik felmelegítve is tökéletesek tudnak lenni.
Végül, de nem utolsósorban, a bejegyzés borítóképe a nagyszerű holland grafikus, Maarten Donders egyik munkája.
