Az év végi hajtás és karácsonyi időszakra generált őrület kellős közepén jobb alkalmat keresve sem találhattunk volna, hogy kiengedjük a felgyülemlett feszültséget. Ezúttal is azok jártak jól, aki biztosra mentek és időben megváltották a beugrót, hisz az esemény neve mellé hamar odakerült a teltház megjegyzés.
Az estét az igen rendhagyó stílus eleggyel operáló, hol doom, hol punk beütésű, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak így: Black'n Rollban utazó norvég Slegest nyitotta, egy laza félórás blokkal, amibe rendesen odatették magukat és örömködtek egy nagyot az egyre csak gyarapodó sokadalom előtt. Hogy ki mennyire érezte magáénak és/vagy az est főszereplőivel relevánsnak a produkciót, mindenki döntse el maga. Akinek például bejön a Helltrain egész biztos, hogy őket is kedvelheti, mindenesetre a hazánkat nagyon rövid időn belül másodjára is meglátogató urakat korántsem illethetik a rossz nyelvek a tucatzene kreálásának vádjával.
Az est felhozatalából személy szerint a szintén norvég Vreid produkciójára voltam leginkább kíváncsi, bár a Kalmah legénységével ellentétben Ők már korábban is tiszteletüket tették nálunk. A zenekar saját magát szintén a már említett Black'n Roll jelzővel aposztrofálja, esetükben a “Roll” rész kevésbé meghatározó, ám annál inkább betalál a zenéjük. Az idei turnéjuk apropójául szolgáló szeptemberi megjelenésű - sorban már a nyolcadik - albumuk a Lifehunger határozottan jóra sikerült, és bár töredelmesen bevallom, hogy korábbi kiadványaikhoz ez idáig még nem volt szerencsém, mind az említett korong, mind a színpadi produkciójuk meggyőzött arról, hogy érdemes mielőbb bepótolnom ezt a hiányosságot.
A Vreid esetében érdemes tudni, hogy majd másfél évtizede a zenekarvezető Valfar halálát követően feloszlott Windir lángját tovább éltető egyik utód-zenekaraként alakult és a gyökereiket ismerve nem meglepő módon bőségesen ellátják hallgatóságukat erősebbnél erősebb a dallamokkal.
Azt már az első hangok hallatán tudni lehetett, hogy nem fognak csalódást okozni. Strue mind a magabiztos gitár alapot, mind az éneket remekül hozta melyre Steingrim dobjátéka és Storm dallamai teszik fel a fémkoronát, a legnagyobb arc pedig a basszer Hváll aki a show résznek is megadta rendesen ami jár. A műsorban nem volt üresjárat, a zenekar tisztességgel kitett magáért, és az egyre szűkebbnek bizonyuló 041-es teremben hullámzó közönség is vette a lapot amit hőseink is lelkesen üdvözöltek, szóval oda-vissza ment hangulatgerjesztés.
Akárhonnan is nézem nehéz vállalkozás lenne hibákat keresni az előadásban. A hangzás a színpadi jelenlét és a hangszeres teljesítmény is a “na ilyen egy jó metal koncert” összhatást hozta. A csúcspontokat számomra a műsor közepén előadott Windir feldolgozás Journey to the End, majd a jelképes levonulást követően előadott instrumentális Flowers & Blood dallamaival felépített One Hundred Years jelentette, ami akkorát szólt, hogy kisebb túlzással élve azóta is a hatása alatt vagyok, szóval megvettek kilóra. Az annyi mint 92, maradhat?
Ám bármekkorát is hasított a Vreid, az igazi kuriózum ezen az estén akkor is vitathatatlanul a Kalmah érkezése volt, a finn urak ugyanis idén pont két évtizedes fennállásuk során eddig még egy alkalommal sem kanyarodtak felénk. Hogy mire számítottak a magyar közönségtől nyilván fogalmam sincs, de szívből remélem, hogy felülmúltuk a várakozást, hőseinket ugyanis - a méltán népszerűtlen ledolgozós szombat előestéjének ellenére is - tömött sorokban és nem csekély lelkesedéssel fogadta a tisztelt hazai nagyérdemű.
A Pekka és Antti Kokko által alapított brigád nem sokat lacafacázott, pillanatok alatt robbantották a termet. Pekka (Antti ezúttal nem volt jelen) olyan szintű leplezetlen lelkesedéssel vezényelte végig a műsort, hogy az még az erősen retinabántó rojtos ujjú pólójáról is képes volt elvonni a figyelmet, amit előbb tudnék elképzelni egy koktélbár pultos lányán, mint egy tagbaszakadt szőrös vikingvágású frontemberen. A zenekarral kapcsolatos első és leginkább meghatározó benyomásom, hogy egy eszméletlenül szimpatikus társaság, és meglepő módon, még az sem hatott túl soknak, hogy a dalok közötti felkonferálás időnként átfordult egy fájdalmas Hungary szóviccblokkba vagy a baromira nem érzékelhető finn-magyar nyelvrokonságon való poénkodásba, de ezt tudjuk be egyszerűen a lelkesedésnek, amiből bizony nem volt hiány. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy a Kalmah zenéjét metal berkekben egyszerűen nem lehet nem kedvelni. A pályafutásuk alatt egy pofátlanul jó elegyet sikerült összehozniuk melodikus death / power / thrash metal alapokból építkezve tökéletesen eltalált arányokkal, ami ráadásul jobban működik élőben mint lemezen.
Bár az őszintét megvallva eleinte morgolódtam egy kicsit, hogy igazán kaphatott volna nagyobb termet ez az esemény, be kell látnom, hogy az atmoszférának kifejezetten jót tett a "testközelség" és a hangzásra sem lehet különösebb panasz, egyedül talán az, hogy a billentyű kissé elveszett a háttérben, de ezért a kis hiányosságért az összhatás és az Anttit helyettesítő Harry Hytönen kisebb túlzással megállás nélküli szólózása bőven tekinthető korrekt kárpótlásnak.
A tíz tételes setlist első blikkre kevésnek tűnhet, ám ha hozzá vesszük a dalok hosszúságát, mindjárt nincs okunk panaszra. Az idén megjelent Palo korong dalai mellett - a Take Me Away nagyon adta - igen erős hangsúlyt kaptak a közelmúlt anyagai és persze a közönség legnagyobb örömére előkerültek korai gyöngyszemek is, a ráadás ként előadott debütáló korongról hozott Hades hallatán pedig életem párja diszkréten kiugrott a bőréből.
Számomra ez volt 2018 utolsó koncertje, de ez a zárás még egy ennyire komoly felhozatalú évhez képest is erős. Mit is mondhatnék, jövőre még ennél is jobbat kívánok nektek!
