A The Southern Oracle kicsiny hazánk underground színterének egy kiemelt gyöngyszeme, remélem, ezzel senki nem akar vitatkozni. A csapat tavaly év végén adta ki a legújabb albumát, a fizikai formátum mellé képregényt is tartalmazó Hiraethet, mely a maga lendületes sötétségével és Reign In Blood-i hosszúságával a kezdeti segges után többszöri, odafigyelős hallgatás után méginkább a földre szögezi a hallgatót. Pont, ahogy el is lehet várni a csapattól!
Kezdjük az alapkoncepciónál: adott egy világ, ahol a gyerekek példakép híján nem nőnek fel. A Kókai Barni által készített, zseniálisan gyönyörű képregény mindezt a sötét, abszolút utópisztikus világot szépen meg is festi, természetesen ez a rajzolt mű egyben a szövegkönyv szerepét is ellátja. Gyönyörű munka, ha van lehetőségetek, szerezzétek be, mert ilyen igényes kidolgozású könyvecskét ritkán kaparinthat a kezébe a hallgató! A felvonultatott témákban egyszerre kap ország-világ a kiábrándult gyerekseregtől, legyen az a vallás, a politika, az érzelmek, mindent betalál a Hiraeth valósága, amelynek nyomasztó darabjait a zene is igyekszik aláfesteni.
A zene! Ha azt mondom, hogy lehengerel, akár a szó átvitt, akár a tényleges értelmében, akkor nem hazudtam. Végig megy a szögelés, a zúzás, az arcpirítás, nagyon pihenni nem fogsz unatkozni, persze ez egy TSO anyagnál eleve nem egy elvárható kritérium, talán először az ötödik dalnál, a Palmreadernél van esély egy kis levegőhöz jutni, úgy készüljetek! Olyan brutálisan erős melódiákra sem feltétlen érdemes számítani, végülis nem hősmetalról van szó, ami van, az is csak a folyamatos büntetés intenzitását emeli, azt a baljósságot, amit eleve a szöveg és a már említett képregény is nagy erővel nyom bele az arcodba.
És ha már szóba kerültek a melódiák: Barni most sem fog nektek szép dallamokat igénybevenni a meséléshez, az ének frontján - a prózai részleteket leszámítva - az acsarkodás viszi a pálmát, de erre a sűrű, deathcore és hardcore metszésvilágán megülő tömegpusztításra más nem is illene. Érződik, hogy éveken át ment a munka a Hiraeth dalain, mindegyik kerekre faragott, de egyben tömény és élvezetes hallgatnivaló, ha nem figyelsz oda rá, ami rettenetesen nagy hiba, úgy rohan el melletted, mint egy gyorsvonat!
A már jó ideje hallgatható album dalairól nehéz szétszedve mesélni, egyfolytában áramlik belőle a szuroktöménységű súly és mondanivaló, de ha valaki csupán a zenei részre kagylózik, az is talál bőven finom pillanatokat. Persze a TSO nem találta újra a kereket, de ez a Hiraeth hallgatása közben egyáltalán nem fog zavarni, ügyesen felépített témákról van szó, akár lédigben figyeljük a dalokat, akár egyben az egész lemezt.
Persze aki a fizikai formátumot szeretné tulajdonolni (ajánlott!), annak is jár némi extra, egy Kókai Barni vers, a Rendszer prózai előadása, melyet Gacsal Ádám (lásd még: Harry Potter magyar hangja) szaval el. Hiába magyarul van, nagyon is passzol az album koncepciójához, mintegy egy feltétlen napfényes feloldásként pont odaillik a CD végére.
Szóval ha egy mód van rá és még nem tettétek meg, a lehető leghamarabb hallgassátok (és vegyétek) meg a Hiraethet, mert mind a zene és a mondanivaló minőségét, mind a körítést figyelembe véve az utóbbi idők egyik legigényesebb (és legsúlyosabb) magyar művéhez lehet szerencsétek. Nem hosszú, de annál töményebb, szóval ha bírjátok a kegyetlen arcszaggatást, már az is késő, ha most szerzitek be!
