Ha a Valhallában az egyik aranypáncélos harcos klasszikus heavy metalt rakna be a viking rádión mézsör ivás közben, akkor biztos, hogy a Grand Magus szólalna meg a kürt-hangfalakból. A Grand Magus a viking metalnak sohasem az extrém oldalát képviselte, hanem tradicionális megközelítésből támadja meg az északi mitológiát - a fegyverük igazi, pengeéles heavy metal, súlyos doommal mérgezve. Az idén 20 éves banda mindig hű maradt a hangzáshoz, talán csak apró változtatásokat fedezhettünk fel a lemezeiken, olykor túlsúlyba került a gyorsabb tempós heavy, néha pedig a hömpölygő doom fölényeskedett. A Wolf God visszakacsint a korai korongokhoz, lassabb, súlyosabb és kimértebb matéria.
A viking, folk, vagy netán fantasy bandák körében már tradíció egy instrumentális kedvcsinálóval nyitni az albumot, ami alatt a metal hangszerei még csak csendben nyugszanak. Mondhatni kötelező jelleggel itt is kellett egy epikus intro, amely megnyitja a Grand Magus csarnokának hatalmas aranykapuit. A hasonlat nem véletlen, ugyanis a svéd trió dicső és heroikus ódákat zeng bátorságról és harcos erényekről a hallgatóközönségnek, amihez az említett helyszín teljes mértékben ideális.
A Valhalla heavy metálja robban be a - lemez címével megegyező - Wolf Goddal, mely rögtön megszabja és megteremti a korong stílusát, illetve hangulatát. A kimért, súlyos riffek JB Christoffersson gitárjából egyszerre táplálkoznak a klasszik középtempós heavy metal és a proto-doom komor elemeiből. Kemény harcosként az énekért is JB felel, melyben a heroikus hanghordozás alatt megfigyelhetünk egy kis barionett vonalat is. Fox bőgője apró mennydörgésekként követik a hathúrost, egy igazi telt hangzást megidézve. Ludwig Witt egyszerű, de tökéletesen passzoló, földbe döngölő súlyos dobjátéka az egész albumon kiemelkedő.
Ahhoz képest, hogy a gyomrom a vadabb tempójú fémet emészti a legnagyobb jóízzel, ezen a lemezen a kedvencem mégis a lassabb iramú A Hall Clad In Gold. Bár főleg a dob és a bassz egy vágtázó hadosztály moraját idézik a szám elején, a hangszerek mégis megnyugodnak, illetve az epikus refrén teljes egészében ledobja a sebességet. Óriási dicsőség, ráadásul a dal az arany csarnokot, a Valhallát énekli meg.
A Brother Of The Storm és a Dawn Of Fire szintén klasszikus Manowar tempójú ódák, óriási kiállásokkal. Itt viszont kiemelném az album egyik gyengeségét: ha sokszor nem megyünk végig újra és újra a balladákon, akkor bizony első hallásra igen csak egybefolyhat az egész. Több hallgatás után viszont nem nehéz megtalálni minden dalban a megkülönböztető elemet. Akkor egy kis pro - a szólók kegyetlenül fülbemászók és tökéletesen időzítettek, illetve minden szám végén egy egyedi lezárás hallható, ami valahogy megadja a módját az egész struktúrának.
A Spearthrower az a szám, ami egy csataménes gyorsaságával felpörgeti a lemezt és voltaképp az egyetlen húzósabb tempójú, speed-es jegyeket zabáló nóta. Mivel az egész Wolf God aránylag lomhább szerzeményekkel van tele, így igazi vérfrissítőként hat, főleg ha egybe hallgatjuk az egész korongot. A To Live And Die In Solitude-nál kicsit olyan érzésem van, mintha az előző szám adrenalinjából ide is jutott volna egy csipetnyi, hiszen még ez is aránylag emelkedettebb sebességű bitangság!
Ezután az én fülem megítélése szerint a legunalmasabb szerzemény következett, mely valahogy annyira nem fogott meg, bár mivel az egész korong elég szívós, így ez sem drasztikusan gyenge. A Glory To The Brave-nek talán a refrénje, ami nekem vontatott, bár a szóló és az azt megelőző kiállás érdemre méltó.
Vegyük nagyító alá a He Sent Them All To Helt, melyben igazi zakatoló, de egyszerű heavy riffeket kapunk nyílzáporként az arcunkba (... vagy fülünkbe). Egy kicsit a Hammerfallra emlékeztető, fülbemászó refrén, ami izgalmassá teszi ezt a szerzeményt, már csak abból a szempontból is, hogy hol hallottuk már ezt. A válasz igazából sehol, egyszerűen csak a szokásos, emelkedett power-es hangvétel, ami beüt. Nincs ezzel gond.
Zárásként az ember fia valami heroikus kivonuló énekre számít egy ilyen korong után. A kívánság részben teljesül - az Untamed egy igazi heavy riffes, nem meglepően galoppoló búcsúzás, melyet a kórus emel katartikus magasságokba. Egy hibája van: rövid - én még húztam volna a nótát, bár maga a lemez így is majdnem 40 perces. A Grand Magus ismét nem váltotta meg a világot, de csatát azt nyert, a Wolf God büszkén fog csillogni a diszkográfiájukban. Tulajdonképpen se nem jobb, se nem rosszabb, de tele van emlékezetes szerzeményekkel, emiatt vadul ajánlom heavy, doom, de még power és extrém metal fanatikusoknak is. Ha jómagam egy kis tradicionálisra vágyom, általában a svéd főmágusokra esik a választásom.
