Mifene supergroup ez? Okkal feltételezhetnénk, hogy ha összekeverjük a Fall Out Boy-t az Anthrax-szel, abból valami hülyeség jön ki. Spoiler: nem.
Azt is joggal hihettük volna, hogy a The Damned Things csupán kérészéletű lobbanás volt, hiszen 2011 óta nem történt a zenekar tájékán semmi. Megint csak: nem. Ahogy azt már februárban bezengtük, itt a zsenge, harmatos High Crimes album.
Joe Trohman és Scott Ian 2008-ban kezdtek el dalokat írni, meghívták Keith Buckley-t az Every Time I Die-ból - ez is milyen ötlet már -, majd Rob Caggiano-val, valamint Andy Hurley-val kiegészülve nekiálltak fellépni. 2010-ben végül megjelent az Ironiclast lemez, emellett állandósították Josh Newton basszerost. Ezt követően olyan neves fesztiválokon is játszottak, mint például a Download, vagy a Hellfest. Csupán pár koncert volt. Aztán hirtelen elhallgattak. Gyaníthatóan bazi elfoglalt volt mindenki a főprodukciók miatt, úgy meg nehéz egyeztetni. Az idei feltámadás tagcserével valósult meg, Caggiano és Newton helyét - nyilván nem egy akárki, hanem- Dan Andriano (Alkaline Trio) vette át egyszemélyben.
Na de mi vezetett a visszatéréshez? Trohman úgy meséli, egy producer barátjának írkált nótákat, aki épp egy előadónővel dolgozott. A csaj - nem tudni, hogy miért - eltűnt a képből. Trohman emígyen ott találta magát egy rakás szerzeménnyel, amik túlságosan a pici szívéhez nőttek ahhoz, hogy hagyja elenyészni őket, kiadni viszont nem akarta a kezéből másnak. Felkereste hát Scott-ot, meg Keith-t, azok kitörő lelkesedéssel örvendeztek. Innentől megindult a modernkori demo -, ötlet-, részletküldözgetési cunami az éteren keresztül közöttük. Szemléltetésül az egyik eset: Ian küldött egy rakás riffet Trohman- nak, az pedig beleöntötte az összeset egyetlen számba. Így született a Something Good.
A dalok befejezéséért a fent már említett Jay Ruston producer felelt, neki küldözgették a nagyjából kész anyagokat tovább. Mi lett belőle? Se Anthrax, se nem Fall Out Boy, se Every Time I Die, hanem leginkább örömzenélés. Ez egyszerűen annyira átüt a teljes művön, akár a melódiákat , akár a róluk tett nyilatkozatokat, akár a videokat nézzük, hogy bár sokan állítják, miszerint saját szórakoztatásukra alkotnak, de baszki a The Damned Things-nek tutira elhiszem. A tagok kiszakadtak az állandó projektjeik rutinjából, elengedték magukat, és valami mindannyiuk számára tájidegent csináltak. Ezenfelül számos helyen kihallani a nyers koszosságát a szerzeményeknek. Fesztelen, egyben őszinte munka, mintsem számító, mégis kidolgozott. Annyira könnyed érzete van, nélkülöz bármi mesterkéltséget. A lemez mondhatni változatos. Amennyiben definiálni lehet, blues alapú heavy metal punk rock elemekkel.
A Brandon Dermer által rendezett Cells trackhez készült klip beszédes azon szempontból, mennyire kiválóan mulatnak ebben a formációban a muzsikusok. Engem elsőre meg is tévesztett, ám az abban látott baromkodás ellenére egészen súlyos mondanivalót hordoznak a szövegek. Az Invincible, továbbá a Keep Crawling erősen a komoly témákba hasít húsig. Mindeközben élvezhetjük a rutinos, egyben profi zenészek stabilitását: Ian lüktető gitárját, Buckley túlfűtött énekét.
A High Crimes első pár hallgatásra, bevallom, nekem igen csúnyán háttérzenének csúszott. Azon kaptam magam, hogy belemerülök a teendőimbe, miközben szól a korong valahol hátul a messzeségben. Elment a kedvem tőle, napokig nem volt hajlandóságom elindítani, ezért félreraktam, míg egyszer csak kattant bennem, hogy hallanom kell. Szinte kényszer csapott le rám, semmi máshoz nem volt hangulatom. Kiváltképp az Omen tapadt a fülembe. Azt mondom, ha nem fog meg Titeket azonnal, adjatok neki még pár kör esélyt.
Megalapozott kérdés, hogy mi lesz ezután? A The Damned Things éppen amerikai turnén robog, távolabbit nem tudni. Buckley megosztotta velünk a részletgazdag, nagyratörő céljait “Látni akarok egy The Damned Things szerzeményt egy filmben. Be akarok ülni a moziba egy szar akció filmre, ami alatt The Damned Things szól.”
