…Na, szóval az ember néha kimerészkedik a kényelmi zónájából, és belehallgat a modern idők muzsikájába. Egyrészt ugye nem árt valamennyire képben lenni azt illetően, mire gerjed a fiatalabb korosztály. Másrészt nem tagadom, ezt az immár ötödik albumánál tartó olasz zenekart jó ismerőseim ajánlották figyelmembe, akiket ráadásul közeli viszony fűz az egyes tagokhoz.
Előrebocsátom, a Destrage nem indít el új zenei hullámot, még csak az általa művelt stílust sem reformálja meg gyökeresen. A kiadói infólap persze nem győzi hangsúlyozni a csapat innovatív és kategorizálhatatlan voltát, de szögezzük le mindjárt az elején, hogy itt hamisítatlan metalcore-ról van szó. Arról a mindmáig népszerű irányzatról, amelynek művelői közül – mint minden más kifejlett műfaj esetében – egyesek idővel nemhogy a címkétől, de a saját talapzatuktól is messzire elrugaszkodtak, mások a keretek figyelembe vételével kísérletezgetnek inkább, megint mások mereven ragaszkodnak a bevált formulákhoz. A milánói ötös nem maradt le annyira az élmezőnytől, hogy pusztán homokot hordjon a sivatagba, és igenis képvisel olyan minőséget, hogy egy Metal Blade vegye a szárnyai alá. Forradalmat azonban nem csinál.
Ezzel együtt nem zárható ki, hogy van és lesz is, akinek éppen ők jelentik a belépőt a súlyos zene világába. Sőt, Paolo Colavolpe énekes jóféle dallamokra is képes a zaklatott kántálás és a veszett üvöltés mellett, s ily módon az erre fogékony rétegek érdeklődésére szintén számot tarthat a társaság. Voltaképp pályázik is rá.
A címadó tétel mintegy felkészít arra, ami a lemez egészétől várható. Tördelt ütemek, konok riffelés, majd Paolo pazar melódiáival csúcsosodik ki az egész a középrészben, hogy utána visszatérjen a poliritmikus zúzda. Az About That, illetve az ultratechnikás Hey, Stranger! hagyományosabb felépítésű darabok. A nyitószámhoz hasonló erényeket csillogtat mindkettő, csak ezekben már van igazi (és valóban kiugró) refrén a témahalmozás közepette. Az At the Cost of Pleasure egy kimértebb szerzemény. Itt is felbukkannak döngölős részek, olykor a legváratlanabb pillanatban, ám egészében az elmélkedős hangulat a meghatározó.
A kiadó által beígért „progresszivitás” a kevésbé szokványos hangszerek és hangzások alkalmazásában érhető tetten. A Mr. Bugmanben szaxofonszóló hallható, míg a Rage, My Alibi elektronikát is felvonultat. Utóbbi nem kimondottan az én esetem, valamelyest ki is lóg az összképből a dal – a mai Bring Me The Horizont juttatja eszembe, bár a ragazzók annyira nem bevállalósak –, viszont utána legfeljebb a The Gifted One egyes megoldásaira, tempó-és témaváltásaira kaptam fel a fejem. Igaz, ez a nóta már alig tesz hozzá bármit is a bandáról kialakult képhez. (A Headache and Crumbs pedig mintha meg sem történt volna…)
Ezzel zárul a The Chosen One, amely a maga harminchét percével pont ideális terjedelmű, ráadásul van olyan intenzív és változatos, hogy akinek bejön, az simán lepörgetheti újra meg újra, miután a végére ért. Mindemellett az aktuális zenekari fotókat és videókat elnézve az image is összeállt – borítóképnek azért választhattak volna valami mutatósabbat –, és élőben minden bizonnyal ugyanilyen kiforrott a produkció. Ha a közeljövőben beférnének egy okosan összerakott turnécsomagba, az nagyot lendíthetne az ismertségükön.
