A Toto zenekarra hagyományosan jellemző, hogy több generáció hallgatja a lemezeit és van jelen a koncertjein – ma pedig már egyes tagok, illetve egykori tagok gyermekei is csatlakoznak hozzájuk a világot jelentő deszkákon.

A ZFG soraiban ott találjuk az ifjabb Lukathert, a szintén gitáros Trevet és a néhai Mike Porcaro fiát, Samet, aki ugyanígy az apa hangszerén, azaz basszusgitáron játszik. Szép gesztus, hogy maga Luke bátyánk konferálta fel a srácokat, ráadásul a rock n’roll jövőjeként említette őket, de ebben, mint kiderült – tulajdonképpen számíthattunk is rá –, volt némi szeretetteli és részrehajló túlzás. A muzsikában egyaránt felfedezhetők rock, pop és R&B hatások, amiből éppenséggel összeállhatna egy robbanékony elegy, csak hát a négyes még nem tart itt. Egy ekkora színpad egyelőre túl nagy falat nekik, bár Trev (le se tagadhatná a hátterét) és Jules Galli énekes próbálta élettel megtölteni az előadást. Utóbbi komoly hangterjedelemmel bír, ki is használja kiváló adottságait, ám piperkőc megnyilvánulásaival nem olyan frontember benyomását keltette, aki bármilyen bulit el tudna vinni a hátán. A lóhajú, szemüveges Sam nulla mozgáskultúrát mutatott be, ellenben klassz dolgokat pengetett, míg Josh Devine dobostól nem hallottam sok különlegességet. Szóval kiforratlan a banda. A családi referencia egy darabig segíthet az előrelépésben, de érlelni kellene a produkciót.

A továbbra is négy évtizedes fennállását ünneplő, 40 Trips Around the Sun világturnéját gyűrő Totóról mi újat lehet elmondani? A mindenki által ismert slágerekre a sokadik alkalommal talán nem is érdemes már kitérni. Természetesen sorra kerültek, viszont ezek köré olyan programot épít a patinás csapat, amilyet akar. Annyi a kérdés, ki-ki megkapja-e a személyes kedvenceit. Egyéb vonatkozásban sokat ígért, hogy az európai kanyarnak Budapest a kezdeti szakaszába esett, hiszen ilyenkor a zenekar még kipihent, lendületben van, és nagyobb elánnal nyomja a műsort. A terem elrendezése formabontó volt, mivel a végéből oldalra rakták át a színpadot, az ülőhelyek közül pedig csak az azzal szemköztieket nyitották meg. Ezek majdnem meg is teltek, a küzdőtérre azonban nagyobb tömeget vártam.

Na, mindegy, a társaság színre lépett, és bő két órában betekintést nyújtott pályája szinte valamennyi korszakába, konkrétan 1999-ig bezárólag, plusz az Alone a tavalyi válogatásról. Emiatt persze jó néhány album csak egy-egy számmal képviseltette magát. Amit én a magam részéről fontosabbnak tartok: sok dalt most hallottam élőben először, és a többit is új hangszerelési elemekkel gazdagították. Ez egyrészt a kiegészítő tagságból adódik. Hogy mást ne mondjak, a fúvósokon játszó Warren Ham rengeteget tett hozzá a nótákhoz, és az énekhangja sem utolsó. Másrészt ott volt az akusztikus blokk, amilyet az általam eddig látott koncerteken nem építettek be a szettbe. Steve Porcaro itt az előrehelyezett szintihez ült, Luke és Joe Williams énekes a nekik odakészített székbe telepedett, és néhány régi sztori kíséretében vezettek elő egyes dalokat, pontosabban dalrészleteket. Ötletes verzióknak bizonyultak ezek is (a Georgy Porgy-t külön díjaztam ebben az új köntösben), bár csodáltam, hogy a Stop Loving You-t ide „száműzték”, és a No Love-nak is teljes változatban örültem volna igazán. De hát nyilván a lehető legtöbbet igyekeztek besűríteni az adott időkeretbe…

Ideértve az instrumentális darabokat és a hangszeres szólókat is. Meglepetés volt a Dűne film – értelemszerűen a bandához fűződő – betétjének felbukkanása, és élményt jelentett a hangszerekkel körülbástyázott ütős-zseni, Lenny Castro, illetve a vendég billentyűs, Dominique „Xavier” Taplin magánszáma is. Utóbbi kapcsán azért nem hallgathatom el, hiányzott David Paich; mind a játéka, mind a jellegzetesen joviális, frakkos-cilinderes alakja. Szokatlan módon az Africa (tessék, csak nem tudtam megkerülni!..) versszakait Williams vette át.

Ebben – tekintve, hogy a főműsort zárta – a laza őrületnek is lett helye. Visszatért Trev és Jules, noha a refrének éneklése mellett legalább annyit bohóckodtak is Luke-kal együtt, majd a végén jött Castrónak az előbb említett villanása, és Joe is jól megénekeltette a nagyérdeműt. A Home of the Brave ezután már csupán a levezető kör funkcióját tölthette be.

Hogy a turné végeztével milyen módon folytatódik a történet, most még nehéz „kitotózni”. Közel tíz éve folyamatosan aktív a formáció, és a tőlük elvárható magas nívót ebben a korban már egyre nehezebb tartani (új lemez sincs kilátásban ugyebár). Nem mintha ez a buli bármilyen szempontból okot adott volna az aggodalomra…

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.