Az olyan zenekarok esetében, amelyek kialakították a maguk egyéni, különleges stílusát, és abban alkottak kimagaslót, egy idő után mindig felmerül a kérdés: hogyan tovább? Sokan sokféle irányban vélték megtalálni a helyes választ. Egyesek nekiálltak kísérletezgetni ezzel-azzal, míg mások megmaradtak a saját világukban, alig eszközölve számottevő újítást. Ez persze nyilván csak a két véglet, bár ezeknek is megvannak a jól ismert buktatói, nevezetesen az önazonosság elveszítésének, illetve az unalomba torkolló önismétlésnek a kockázata. Nos, lehet, hogy az Alter Bridge csinálja jól? A kezdetek óta változatlan felállású, régóta ugyanazzal a producerrel (Michael Baskette) dolgozó négyes legfeljebb a dalírási módszerein változtat lemezről lemezre, s lám, a jelek szerint ennyi is elég ahhoz, hogy a hatodik albumra se fulladjon ki.
A 2016-os – rendszerint háromévente érkezik a floridaiak aktuális stúdiómunkája – The Last Hero egy spontán megközelítésű anyag volt. A Walk the Sky-hoz ezzel szemben lényegesen több időt hagyott magának az ötletek kiérlelésére a Myles Kennedy énekes és Mark Tremonti gitáros alkotta szerzői csapat. Vélhetően ezzel is függ össze, hogy egy erősebb, egyenletesebb színvonalú nótagyűjtemény született ezúttal.
Szokatlan módon különálló intróval (One Life) indul a lemez, majd az irgalmatlan súlyú Would’t You Rather és a pazar tempó-és témaváltásokra épülő In the Deep máris felvonultat lényegében mindent, ami miatt annyira szerethető a banda. Voltaképp ez is lehetett a fő céljuk az albummal. A helyenként felbukkanó samplerek, loopok kétségtelenül markáns plusz színezetet adnak a zenének, ám ezzel együtt hamisítatlan Alter Bridge a végeredmény. Sulykolós, nyomasztó vonalon az Indoctrination egy újabb kiugró tétel, és a Mark énekével (valamint mániákus riffelésével) felvértezett Forever Falling is feltétlenül megemlítendő, míg a Take the Crown és a Pay No Mind elsősorban Myles dallamformáló készségét dicséri. Az idő majd eldönti, lesz-e utóbbi kettő közül bármelyik akár csak közel olyan népszerű, mint, mondjuk, a koncerteken kihagyhatatlan Isolation, a potenciál mindenesetre megvan bennük. Még valami amerikai horror vagy sci-fi film betétdalaiként is el tudnám képzelni ezeket.
Ami miatt mégsem felhőtlen az örömöm, az a néhány kevésbé ütős szerzemény. Az anyag első felében a Godspeedet érzem kissé szürkének, a kvázi címadó Walking on the Sky pedig a nehezebben kibontakozó számok sorát gyarapítja, de a hangulatos kezdés után fokozatosan ellaposodik ahelyett, hogy apránként kitárulkozna. Sőt, a hatvanpercnyi „égi séta” utolsó negyedórája alatt nem egyszer ötlött fel bennem, hogy ezt bizony már hallottuk a srácoktól korábban.
A Walk the Sky legszebb pillanatai valóban emlékezetesek, az első négy lemezhez viszont nem tud felnőni az Alter Bridge idei produktuma sem. „Skywalker kora” tehát még nem itt köszönt be…
