A Selvans színpadképe tárult elém, ahogy perce pontosan kezdésre betoppantam a Dürer középső termébe és leráztam magamról az út porát. Egy spanyolkalapos, western csizmás, bőrkesztyűs, kifestett fazon látványa fogadott, akit lenge, népies öltözetbe burkolódzó, csontnyakláncot viselő zenészek vettek körbe. Az atmoszférikus intro délies, mediterrán hangulata gyorsan elillant, ahogy rázendítettek az első dalra, amit a frontember óriási károgása, kegyetlen duplázás és vonyító riffek kísértek. Rögtön tudtam, hogy egy jó estének nézek elébe!

A volt Draugr billentyűs Selvans (a srácnak ez a művészneve is) mondhatni egyszemélyes projectje kelt életre a színpadon vendégzenészek segítségével – egy abszolút egyedi hangzású és megjelenésű formáció, ami azonnal le tudott kötni. A frontember színészi alakítása a különleges előadás egy velős része volt, tulajdonképpen köré épült az egész produkció, ami megjegyzem zeneileg is nagyon rendben volt, tehát nem kompenzáció gyanánt került bele ez a nagy adag olasz teatralitás. A nyugtalanító karmozdulatok, a gonosz gesztikuláció, a fonott boros demizson túl sűrű meghúzása és a sötét szugeráció megtették hatásukat. A nyolc emberből egy félig megtelt termet varázsolt a Selvans.

Az egyik instrumentális átvezető alatt elnyelte a backstage a black metal Zorróját, aki a következő dalt már egy különleges ördögmaszkban kezdte. Féltérdre ereszkedve felkapta magára egy vészjósló hordozható üstdob szíját, majd egy emberi lábszárral döngetni kezdte azt halottidéző atmoszférát teremtve. Zeneileg a Selvans egy olasz folkkal teletűzdelt nyers black metal (Taake-ra emlékeztető húsdarálás, paraszt punkos témákkal vegyítve), igen csak egyedi és sötét, már-már avantgárd betétekkel. Megszólalnak különleges (népi) hangszerek, néha vadnyugati témák - a banda egy sötét mediterrán entitás.

Bár a W.E.B. igen érdekes bandának kínálkozott - főleg amikor megjelent a démon hölgy basszeron - még is csalódnom kellett bennük. Zeneileg elég közel állnak a Septicfleshez, egyfajta a szimfo/gothic, ami tele van black és death metal hatásokkal, sőt még indusztriál is előbukkan a zenéjükben. Hangsúlyozom csak hatásokkal, mert hogy extrém metalból körülbelül annyi van a muzsikájukban, mint az új Dimmu Borgirban. Na már most a Septicflesh egyáltalán nem koncert zenekar és egyáltalán nem tudja átadni színpadról, ami lemezen hallunk. Ebből kiindulva a hasonló cipőben járó W.E.B. így máris óriási hendikeppel indított nálam. Bár a sminkek és latex ruhák érdekesen vették ki magukat a zenekarnál, rendben volt a kiállás. A gitáros Powerwolfos festésben utazott, a frontember Dimmu Borgir dizájnra hajazott, míg a basszeros lány tiszta Crade Of Filth volt. Még egy Predator maszk is előkerült...

Nem a zenével van baj, bár ez a gothic/industrial nem a zsánerem. A W.E.B. a maga módján fasza kis dark metal - afféle  hangulat, vagy atmoszféra teremtő zene. Tipikusan otthon veszi elő a hallgató. Legalábbis én biztos, hogy csak akkor fogom, mert élőben - ahogyan azt felvezettem - pocsékul szóltak. Az összes szimfonikus betét ilyenkor samplerről szól, de valahogy elveszett a hangok játéka a kásás gitárzúzásban, ami szintén nem volt a produkció erőssége. Zömében zúzós, egyszerű riffekeket hallhattunk, de azért a black/death részeknél rendesen megcsavarta a húrokat a görög harcos. Összességében nem volt élvezhetetlen, a közönséget is sikerült masszívan felkorbácsolniuk, de sokkal jobban is szólhattak volna, ami óriásit dobott volna azon, hogy az apró szimfonikus, gothicos betétek jobban kijöjjenek. Tulajdonképpen ennél a zenénél ez lenne a lényeg.

A Melechesh egy-két turnét és pr fesztivál fellépést leszámítva elég passzívnak mondható mostanában, ugyanis öt éve nem adtak ki új anyagot (esélyes, hogy Moloch távozásának ehhez igen csak sok köze van/lesz). A fő nomád Ashmedi - aki zenekar agya, egyben egyetlen eredeti és asszír származású tag - évek óta "zsoldosokkal" portyázik. A német, szlovák és holland zenészek keményen megállják a helyüket, immáron másodjára láttam őket  ezzel a felállással a Melechesh lobogója alatt és most sem csalódtam. Sem bennük, sem úgy en bloc a zenekarban.

Ashmedi nagyon élvezte, hogy újra itt lehet nálunk és hogy játszhat - ezt nagyon jó volt látni. Ahogyan azt is, hogy mindenki megőrült a sumér mágia alatt. Egyetlen negatívumot érzek, mégpedig, hogy beakadt a gépezet. Mindig ugyanazokat a kötelező számokat hozzák és darálják - az elmúlt 4-5 évben a négy budapesti buli alatt szerintem majdhogynem semmit nem változtattak.

A legrégebbi lemez, amihez visszanyúlnak a Sphynx, amiről kötelezően a Triangular Tattvic Fire-t nyomják.

Az Emissariesről a Deluge of Delusional Dreams, Ladders to Sumeria és a klasszik Rebirth of the Nemesis: Enuma Elish Rewritten megy.

A The Epigenesisről szintén három zendül fel: Defeating the Giants, Ghouls of Nineveh, illetve Grand Gathas of Baal.

A legújabb Enkiről a Multiple Truths, a Tempest Temper Enlil Enraged és a slágeres The Pendulum Speaks.

Ne értsetek félre, ezek kurva jó dalok, de mintha kőbe lenne vésve, hogy szigorúan csak eme szerzeményeket kell hozni minden egyes turnéra. Én személy szerint szívesen meghallgatnék több számot a Sphynx-ről, vagy valamit a Djinnről. Ettől függetlenül emlékezetes és zseniális buli volt, nem mellesleg kiválóan is szólt, főleg az előző zenekarokhoz képest. Melecheshre bármikor ismét elmennék, hogy újra kicsaljuk a lámpásból Ashmedi djinnt, hogy a dobverővel bűvölje keleti black/thrash riffjeit okádó gitárját.

A képekért óriási köszönet Martina Rusalka Šestićnek. Nézzetek szét az Instagramján!