Az olyan nehézsúlyú új albumok, mint a Testament, a Sepultura, az Annihilator és a  Havok, valamint az olyan újoncokkal mint a Bonded a thrash metal szerencsére élénkebb mint valaha. De nem csak a nagy nevekre érdemes figyelni, érdemes egy kicsit utánanézni a kevésbé ismert zenekaroknak is. Újoncnak ugyan nem nevezhető, mert a Weapons Of Tomorrow a kaliforniai thrasherek hatodik nagylemeze.

A Warbringer az egyik modern csapat, amely egy a színtéren feltörő, majd  felfutó trendet követ, esetükben a neo-thrash metalt. A Warbringer és a hasonló zenekarok továbbra is tradicionális, de könyörtelen, a '80-as évek thrash bandáinak teljes eszköztárát, eltanuló majd a nagy bandák megoldásait felvonultatva lettek sikeresek a 2010-es évek első felében. A mutatvány általában akkor vérzett el amikor saját dalokat kellett írni és saját, egyedi hangzást kellett (volna) kialakítani, hogy a nagyok képe ne kísértsen minden egyes hallgatáskor. Még ha a retro trend célja soha is nem volt a kerék feltalálása, hanem a thrash nagyjai előtti tisztelgés ezáltal életben tartva a lángot, ez azonban nem jött össze mindegyiknek, többségüknek óriási nehézséget jelentett a legcsekélyebb eredetiség felmutatása is. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy ezeknek a zenekaroknak megvan az az érdeme, hogy a műfajt felszínen tartották,  jobb vagy akár gyengébb minőségben.

A Warbringer azonban mindig is más volt. Azon túl, hogy a sablonokat lelkiismeretesen megtanulták, a War Without End című debütálásuk óta kísérleteztek, finomították hangzásukat és a Warbringer a Havok mellett egyike volt azoknak a zenekaroknak amely az évek során kiemelkedett  a sok hasonló csapat közül és saját jogán vált sikeressé. Ha az albumot el kellene helyeznem a thrash térképén, akkor azt mondanám, hogy valahol az Exodus és a Death Angel között helyezkedik el, de olyan hatások is azonnal nyilvánvalóak mint például Metallica és Testament. A tízszámos, bő ötvenperces anyagon nem nagyon találhatunk töltetéknótát és a Weapons Of Tomorrow nagyon érdekes sokféleséget mutat, a death, black és a modern metal hatása még nyilvánvalóbb mint korábbi lemezeiken de sikerült prog metal elemeket is zavarmentesen a keverékbe beilleszteni. De természetesen a hagyományos thrash-befolyások elsőbbséget élveznek!

A bevezető szám  a Firepower Kills erősen indítja az albumot egy olyan robbantással, amely a Exodus korai időszakát idézi a speed és a thrash metal kombinációval, amellyel egyből tövig nyomják a gázt meghatározva az album hangulatát. Azonnal megtapasztaltam a különböző elemeket amikor átmentem az album első felén, amely egyesíti a Firepower Kills és a Unraveling energikus, gyors thrash nótáit, a Crushed Beneath the Tracks -amelyben vannak  közepes tempójú death metal elemek, a Defiance Of Fate -ami érdekes, váratlan elemeket hoz a zenébe,  visszafogottabb, közepes ütemű számait és a The Black Hand Reaches Out emlékezetes Alex Skolnick ihlette szólóit. Ráadásul a The Black Hand Reaches Out biztosan rajongói kedvenc lesz, és talán nem véletlen, hogy ezt választották ki a videójuk számára. John Kevill itt kap esélyt, hogy megcsillogtassa képességét. Igazából nincs rossz vagy gyenge dal a felsoroltak között, bár az Unraveling színvonala elmarad a többi anyagtól, de még ez is tele van energiával A lemez 50 perces hosszúsága pont kezelhető, és egyetlen dal sem túl hosszú, olyan sok az emlékezetes riff, harmónia és szóló  hogy nehéz őket egy nekifutásra befogadni, de  majdnem mindvégig frissnek és izgalmasnak hat a lemez. Az utolsó harmadában azonban kifogy a gőzből, a villámgyors Outer Reaches vagy a Notre Dame (King Of Fools) egyáltalán nem rossz dalok csak hiányzik az a bizonyos dolog, ami a dalokat különlegessé teszi. Az állandóan változó felállás mellett  ezt nem lehetett egyszerű összehozni, mivel John Kevill énekes és Adam Carroll gitáros a két biztos pont a zenekarban, de az Adam Carroll - Chase Becker gitárduó teljesítménye így is kiváló.

A Weapons of Tomorrow logikus lépés, a Warbringer útjának természetes folytonosságát láthatjuk-hallhatjuk benne  Minden erénye ellenére nem feltétlenül teljesen újszerű vagy akár úttörő a lemez, szeretném látni, hogy a zenekar ambiciózusabb a közeljövőben, mivel azt hiszem a Warbringernek megvan a lehetősége, hogy sokkal többet tehessen mint pusztán a múlt megcélzása és felidézése, hiszen viszonylag gyorsan megtalálták saját identitásukat, ezért képesek voltak kitűnni a másolatok tömegéből.