Egy könnycseppet morzsolok, miközben a februári koncertre gondolok, ugyanis a 5FDP új lemeze a buli után egy héttel jelent meg, most meg a karantén alatt a billentyűzet fölött görnyedve írnék az új lemezről. Írhatnék olyanokat, hogy a koncert után epedve vártam az új lemezt, de nem, mert tudhattuk előre, hogy a las vegas-i banda semmi meglepőt nem fog mutatni a F8 (~fate...érted..#baszomszóviccek) lemezen. Egy pici kis reményem azért volt. Az új anyagot bemutató kislemezek egészen sodrós jófaja tufa metált hoztak. Pláne ezek (is) olyan kurvajól szóltak koncerten, hogy akár ebből akármi is lehet(ett volna).

Aztán meg van a klisé, amikor a szutyok mozifilm trailerében az összes jó poén megmutatják másfél percben, a filmben meg semmi sem maradt. Na, ezen a határon egyensúlyoz a Five Finger Death Punch idei nagylemeze, ami már a nyolcadik a sorban. A bő háromnegyed órára felpakolt dalok amolyan újjászületésként is felfoghatóak Báthory Zoli szerint. Valószínűleg ezt inkább az élet minden más területére érthette, mert az F8 zeneileg nem újítja meg a bandát.

Ahogy fent is írtam a lemezt indító három dal a banda legjobb korszakait idézi. Az Inside Out/Full Circle/Living the Dream trióból bármelyik felférne egy bestof-ra és garantált helye van bármelyik bulijuk setlistjén. Viszont utána túl meredeken törnek lefelé. A Little Bit Off lazulása igazából semmilyen se, az az után ébresztőnek szánt Bottom of The Top inkább fel se került volna, mert annyira szögegyszerű, hogy fáj. A bandára amúgy jellemző amúgy, hogy ilyen tölteléknek szánt dalokat hagy a lemezeken (lásd még: BurnMF) - én nem látom értelmét, se létjogosultságát. És a lemez hátralévő része pedig az imént vázolt módszert követi: egy többé-kevésbé jófajta dal után egy dühítően idegesítő pótalkatrész dalmaradványt.

Szóval a dalok egy jónagy részére és simán nyomnék egy F8-at (őszülő halántékú sorstársak még talán értik ezt a hasonlatot: Norton Commanderben így töröltünk fájlokat...), mert vagy jobban ki kellett volna munkálni, vagy meghagyni egy jövőbeli rarities albumra. Ha a bónusz izéket nem nézzük, akkor mondjuk azért pozitív a szájíz, köszönhető a Brighter Side Of Grey félmálházós zakatolásának és a fülbemászó dallamainak. De így is csak egy erős közepesre menti nálam az összhatást.

Sok mindent elnézek a bandának (nyilván ezt ők pont leszarják, mert viszik a lemezt, mintha nem lenne holnap), mert imádom őket a koncerteken, elképesztően zseniálisak élőben. De ha megfeszülök, akkor se tudom megszeretni ezt a lemezt. Az a pár dal, ami működik, arra majd koncerten bólogatok, a többit meg sürgősen el kell felejteni. Túl sűrűn jönnek ezek az albumok egymás után (jó, még nem ossiáni ütemben), időt kéne hagyni egy-egy dalnak, hogy elkészüljön, mielőtt belekarcolják őket az örökkévalóságba.