Akármennyire is ugrott páros lábbal bele a koronavírus a zeneiparba (is), ha egy zenekart kellett volna megjelölnöm, hogy melyik alakulat az, aki ennek ellenére is kijön egy albummal, az jó eséllyel a Boris lett volna. Nagy kockázat mondjuk nem lett volna ebben a jóslatban, mert a japán trió úgy fossa a lemezeket, mint szalmonellás kisgyerek a három napos tökfőzeléket. Gyakorlatilag az volt a meglepetés leginkább a No kapcsán, hogy csak egy sima 40 perces albumról van szó, és nem ilyen dupla-tripla lemezzel jelentkeztek.

A Boris termékenysége tényleg nem mérhető más zenekarhoz. Valamikor, majd 10 éve számoltam össze az addig megjelent anyagaikat, és tokkal-vonóval már akkor majdnem fél százra rúgott ez a szám. Elég sok dolog ki is maradt belőle, pedig a Boris-t azért amennyire emberi erőmből futotta megpróbáltam követni. De talán még ők maguk sem hallgatták meg minden saját anyagukat. Az embertelen merítésnek egyik sajátossága az esetükben, hogy gyakorlatilag minden lehetséges műfajba belekóstoltak már. Sludge, doom, stoner, ambient, J-pop, punk, noise rock.

Hopp! A d-beat, az old school hard core és a crust pl. eddig nem volt a repertoárban. Eddig! Merthogy a No esetében ezekről a műfajokról is lehet beszélni. Elbaszottul nyers lemez lett ez, csinált már hasonlót (pl.: Pink) de az egész lemez stílusa valahol ott van egy fura keresztmetszetben, amiben megfér a Disfear vagy épp az Eyehategod. Amikor gyors akkor őrült a tempó, amikor viszont lassú, akkor annyira az, hogy két leütés között is egy élet pereg le előttem. Hogy ez miért jó? Kb. azért amiért kurva erős paprikát enni, vagy azon siránkozni, hogy manapság már nincsen parlamenti közvetítés. Tehát önsanyargatásból leginkább. Viszont ezt kevesen tudják ilyen svunggal hozni, mint most a Boris.

Két nagyobb lélegzetvételű tétel fért bele egyébként a No-ba. A nyitó Genesis hordozza magában azt a Boris életérzést, amit pl. az Amenra-val közös koncerten is láthattunk/hallhattunk élőben. Lecsupaszított, vontatott riff hullámok, amik szép komótosan érnek partot, közben lassan felemészt és magába vonzza ami útjába kerül. Az utolsó előtti Loveless a maga 7 percével viszont teljesen más utat jár be. Középtempós (és kicsit középszerű) hc-ból indulva vad reszelésbe hajlik, hogy a végére megint oda találjon a bőr alá mászó éteri doomolásba, onnan pedig egy ambientes záró részbe, ahol a gitáros hölgy Wata suttogós énekével kúszik ki a lemez. Közte még ott a Zerkalo, ami jó 5 percben felidézi a drone/sludge legidőtlenebb pillanatait, igazi szenvedés meghallgatni (lentebb te is megteheted), imádom!

A keretes szerkezet belsejében meg ott van ez a fura tartalom. Az utóbbi években már úgy gondoltam, hogy a Boris megtalálta a maga doom/drone hangvételében önmagát, ezért abszolút meglepett, hogy ilyen hőfokon égő dalokkal pakolták meg az új albumukat. Az meg talán még inkább meglepő volt, hogy ez csont nélkül működött. Pedig nagy megfejtések nincsenek a dalokban, de mégis őszintén szólalnak meg. Atsuo ének témái néha megkönnyítik egyébként ezt a befogadási folyamatot (Kikinoue, Non Blood Lore), de általában ő is inkább az üvöltős/ordibálós hangját veszi elő.

Fura anyag lett tehát a No. De jó értelemben véve, hozza a beteg hangulatát. Gyors, horzsolós zenét rakott össze a trió, amely egyáltalán nem könnyen emészthető, de ugyanúgy őszintének érzem a tuka-tuka dobos és cséphadarós hc-t, a trappolós pogó invitációt, a rockenroller szólózást, és nojz gitár sípoltatást, mint az ízléstelenségig belassult lápi riffelést minimál dobbal. Hogy ez a legjobb Boris lemez? Nem hiszem. Viszont van valami megfoghatatlan tukkó parasztság benne, amit a legkevésbé tőlük vártam volna őszintén interpretálni. Emiatt viszont nyugodtan lehet mondani, hogy a kortárs kísérleti zene egyik legfényesebb ékköve a Boris.