A szokásos kis kalandozásomat végeztem a héten az egyik közkedvelt zenei oldalon, amikor szembejött velem egy zsákkal beborított arcú ember fotója, és egyből kíváncsi lettem, hogy milyen is lehet a drone metal doommal keverve. Így akadtam rám Emma Ruth Rundle és a Thou projektjére. Így köszönt be az esős vasárnapba a May Our Chambers Be Full.
Először azt hittem, hogy Emma a főelem, mondhatni az ötödik elem, aki köré épül az egész, de ahogy elkezdtem a hölgy után kutakodni rájöttem, hogy ez tényleg egy kollaboráció a Thou zenekarral, nem pedig az, hogy rá van felépítve minden. A Thou nekem elsőre a Tribulationre hajazott kicsit, lehet csak a károgós ének miatt. Amit hallottam a YouTube-nak hála belőlük az mind nagyon fura és hosszú dalokat eredményezett, igazából nem is bírtam sokáig hallgatni. Emma Ruth Rundle-lel hasonló a helyzet. Számomra olyan kicsit, mint Billie Eilish. Semmi extra, háttérben néha-néha elmegy. És itt jön a csoda, hogy a két közepesen izgalmas előadó munkájából összejön egy olyan album, amitől vasárnap reggel seggre ülsz. Többszöri hallgatás után nem azt mondom, hogy az év albuma, de ebben az ocsmány időben tökéletesen megtalált magának. Olyan ez, mint az Opeth, azt sem tudod hallgatni a negyven fokos nyári melegben, akárcsak a Type O Negative-ot. Ezekhez kell egy hangulat, és a May Our Chambers Be Fulnak pontosan most van itt az ideje.
A hét dalt tartalmazó albumot a Killing Floor című szerzemény nyitja, ami lassan kibontakozva szippant magába. Itt még az őrült hörgésekre annyira nem kell számítani, sokkal inkább atmoszférikus zenére, bontott akkordokra, amikre a lassú, mélyrehangolt riffek ülnek rá. Igaz, hogy a lemez csak október 20-án jelenik meg, nálunk már így is a hónap lemeze lesz, illetve nálam tuti az. Tetszik, hogy az album nincs gyémánttá csiszolva, pontosan eltalálták azt a hangzást, amit egy ilyen sötét hangulatú anyagnak hoznia kell, amitől végig élvezhető marad. Minden a helyére van húzva, nincs kitolva semmi, de ez a zene nem is arról szól, hogy méregessék a zenészek azt a bizonyos testrészüket. Azt szeretem az ilyen típusú zenében, hogy a basszusgitárra is rendesen odafigyelnek és igyekeznek igazi, dögös soundot adni neki. Azért van olyan dal is, ami annyira nem szívott magába. Már a második Monolith sokkal inkább az énekesnőnek készült, rá van kihegyezve, mondjuk nincs is ezzel baj, csak nekem a nyitó tétel után egy kicsit túl könnyed, talán, ha később kapna szerepet jobban tetszene, de itt az elején még valami keményebb dalra vágyom, illetve vágynék. Igazából az összes dalt ki lehetne emelni, mert mindegyik marha király, de a metal rajongóknak úgyis az Ancestral Recall fogja a szívét melengetni. Ebben benne van minden, ami az ember beléből kiszakadhat a torkán keresztül, és ezt támogatjuk meg a gyönyörű lágy énekkel. Igazából csak azon kapom magam, hogy mindig újra indítom a lemezt, és miközben hallgatom a zenét ütöm a negyedeket a lábammal. Azonban az örök kedvenc az előzetesen megismert, az album záró és egyben leghosszabb tétele a The Valley. Ha javasolhatom ezzel kezdjétek az egészet, és utána essetek neki az albumnak. Itt lehetne magyarázni, hogy itt meg ott olyan riffek vannak, így meg úgy perget, dinamikázik a dobos, de totál felesleges mert sokkal inkább a hangulatra van kihegyezve ez a dal, de úgy ámblokk az album is. Engedjétek szabadjára ezt az érzést, és a szakadó esőben, vagy reggel mikor mentek melózni még a sötét utcán toljátok le ezt a dalt, megfogja érni.
Nem igazán hittem, hogy idén még érnek meglepetések, de ez a kollaboráció marha kellemes volt. Aztán jön még a Hatebreed meg a Killer Be Killed, ki tudja... még a végén zeneileg ebből a szempontból egy jó évet fogunk zárni.
Béke, Szeretet, Metal
