Szombat esti party, klasszikus disco groove, boogie, funk, tánc, no meg a kibaszott ageism  — avagy életkor alapján történő diszkrimináció. Mi köze mindennek a Foo Fighters zenekarhoz? Hát ma jelent meg az új album! 

25 éves fennállás, ezenfelül 11 Grammy-díj után a Foo Fighters ünnepelni készült az éppen tizedik stúdióalbumával. Nagyszabású, 18 hónapos turnét is terveztek, amikor jött a tudjukmi. Pontosan egy évvel ezelőtt készült el és jelent volna meg a Medicine at Midnight, ám el kellett halasztani mindent a francba. Aztán csak tolódott, tolódott, üzleti szempontok (ne feledjük, egy, a Vans márkával kollaboráló headliner produkcióról beszélünk) váltották egymást a kilátástalanságban, míg végül Dave Grohl az asztalra csapott, hogy a pokolba az egésszel, azért készült el az anyag, hogy az emberek hallják, úgyhogy ki vele! 


A lakossági kommentelők körében vérre menően megosztó, mikor egy együttes irányt vált. Egyedül az igazán menő, aki hangosan állítja, hogy az első demo kazetta előtti próbatermi felvétel volt kizárólag trú, azóta minden ratyi, slágeres, “eladtamagát”. Én személy szerint vérciki vagyok, mert pártolom a frissülést, megújulást, haladást. Dave ezt halál lazán úgy fogalmazta meg: “Azt gondoltam, unalmasan felnőtt korong helyett csináljunk egy bulilemezt, baszki!”. S lőn! A Medicine at Midnight riff alapok helyett egy nagyrészt funk, groove bázisú, Prince és Sly & the Family Stone ihlette mulatság. Ez mind valóban lehetne baj, de az új anyagot egyszerűen jó hallgatni: bohózattól mentes, változatos egyben kellemes kikapcsolódás. Eme pop-irány startpontja a Concrete and Gold volt, amikor célirányos döntés következtében a Foo Fighters elkezdett Greg Kurstin (Adele, Pink, Kelly Clarkson…) producerrel dolgozni. 

A talpalávalók között helyet kapott a Chasing Birds ballada, melyet lírai Paul McCartney hangulat jár át. Feltehetően összekarolós közönségkedvenc lesz  —  azok számára, akik szeretik Pault, illetve a lassú dalokat. Szerintem giccses szar lett.  A tiszteletadás szintén említendő példája az ütemes No Son of Mine, Dave másik hősének, Lemmynek szánva. Ott van még a címadó nóta, amely David Bowie Let’s Dance himnuszának Grohl-féle változata, fesztiválindító örömódának elképzelve. A fentiekből leszűrhető tehát, hogy az új kiadványt nem a pop üledéke inspirálta, sőt. Őszintén szólva, érzek némi ellentmondást abban, hogy az érintettek egyfolytában táncot, szombat esti lázat nyilatkoznak, miközben a Shame Shame  — Dave kamaszkori rémálmát megjelenítő  — klipje rohadtul borús. Fan fact: a videó forgatásához a saját gitárját vágta haza. Továbbá a Waiting on a War témája sem egy rigófütty, a szám pedig úgy született, hogy frontemberünk éppen a 11 éves kislányát fuvarozta oskolába, mikoris amaz megszólalt “Daddy is there going to be a war?”. A többit rakjátok össze. Az utódokra rákanyarodva, a Making a Fire gospeles nyitányt a másik csemete vokálozta fel. Egyébként a felvételeknek, a formációtól már megszokott módon, különleges helyszín adott otthont, egy 1940-ben épült szellemjárta hodály. Nate Mendel bőgős kedvenc trackje a seggrázós Cloudspotter. Egyetértek. Emellett az összérzetem tényleg egy emelkedett dance-rock alkotás. 

Eltelt 25 év, a Foo Fighters nem lesz újra suhanc. Dave azt mondta “Tudom, hogy a rock’n’roll a fiatalok sportja és észrevettem, hogy a nőknek ez még nehezebb. A kibaszott ageism őket támadja, viszont megesik a férfiakkal is, csak kisebb mértékben.” Ez a pillanatnyilag futó diszkrimináció rémes jelenség, ugyanakkor tudni kell méltósággal viselni az életkorunkat. Láthatóan az ufók ezt sikeresen megugroják. De ez egy hosszabb eszmecsere tárgyköre lenne, majd folytatjuk, amikor be lehet ülni egy csapolt sörre.