Feltételezem, hogy mindenki tud mondani egy, vagy két Foo Fighters nótát, amit ismer és kedvel is. Nekem is van ilyen, de valahogy mindig úgy voltam ezzel a csapattal, hogy ugyan zeneileg tökéletesen kivitelezett számai, frankó klipjei vannak, de én nem találtam benne sosem olyan unikális elemet, amitől nagy kedvenceimmé váltak volna.

Ettől függetlenül Dave Grohl munkásságát igencsak tisztelem. A Foo Fighters mindig garancia a minőségre és megbízhatóan szolgáltatja albumról albumra a rádiókompatibilis rockot. A frontember a zenélés mellett karitatív tevékenységekkel tűnik ki; aztán könyvet ír, dokumentumfilmet készít, meg úgy összességében tök jó és szerethető figura is egyben.

Taylor Hawkins dobos tragikus halála után nemcsak egy új album készítése, de maga a zenekar további működése is kérdéses volt. A But Here We Are című lemez, a maga 10 számával végül megszületett és lett egyfajta gyógyír is a sebekre. Főként, ha azt is számításba vesszük, hogy Grohl nemcsak a zenész és barát elvesztésével kellett, hogy megbirkózzon, hanem csendesen édesanyját is gyászolta.

Az összesen 48 perc hosszúságú albumon a legtöbb dal könnyen emészthető és hozza a szokásos hangzásokat, mint például a szépen kidolgozott, duruzsoló basszust és a technikás dobot. Az első néhány szám például a Rescued vagy a Nothing at All inkább a gyászmunka hangosabb, dühösebb fázisaira emlékeztetnek.

Amikor viszont lelassul a tempó egy-két, kifejezett megható darabbal is találkozhatunk, mint pl. Hearing Voices vagy a Rest, amikben akusztikus betétekkel adnak hangot fájdalmuknak és egyben reményt a helyzet elfogadására.

A But Here We Are-ban azért akad egy-két igazán különleges darab. A Show Me How-t Grohl lánya közreműködésével vették fel. Violet fátyolos vokálja nagyon szépen illeszkedik a szám hangulatához, szóval az ő bevonása igazán jó húzás volt.

Illetve, itt a blogon már korábban bemutatott Dave Grohl édesanyjának, Virginának írt Teacher a maga 10 percével már amúgy is eltér a megszokottól és mintha ebbe az egy dalba sűrítenék be a gyász különböző fázisait. Zeneileg egyszer dühös, fenyegető aztán meg komor és szomorkás érzetet kelt.

Az album túl nagy újításokat ugyan nem, de annál több érzelmet tartalmaz. Azt gondolom, hogy a But Here We Are tiszta szívből jövő és igazán méltó megemlékezés a veszteségeikre. Dalszövegeik nagyobb jelentőséget kapnak, mint a Foo Fighters életében bármikor, de ez nem is meglepő, ismerve a körülményeket.

A But Here We Are lezárja a múltat és remélhetőleg a turnéval el is indul egy új élet a zenekar számára, aminek küldetése bizonyosan már más lesz, mint 2022-es év előtt.