Van egy olyan érzésem, hogy nem túl sokan ismeritek a Creye zenekart. Ezzel magam is így voltam pár héttel ezelőttig, majd megláttam egy videójukat a Youtube-on, és elvesztem. Ez viszonylag ritkán fordul elő, így aztán kutakodtam kicsit, most pedig már az új lemezük kritikáját írom. A játék neve skandináv hard rock, ha van ilyen affinitásod, olvass tovább!
Jussunk túl először a borzalmas néven: nem sikerült megfejtenem, van-e valami rejtett rétege, vagy csak szójáték, de akárhogy is írják, nem sok jót sejtet, ha egy rockbandát úgy hívnak, hogy sírás. Nekem a borító sem tetszik, olyan, mintha MS Paint-ben készítették volna 10 perc alatt, pedig ugye a fizikai formátumok reneszánszukat élik, különösen a bakelitek. Nem könnyítik meg a saját dolgukat, ami az első benyomást illeti, ezért is szerencsés, hogy én egy videóklip formájában találkoztam velük. Ha az ember okosan kattintgat az internet labirintusában, az algoritmus nagy ritkán megjutalmazza, és elé dob egy-egy gyöngyszemet is a sok böszmeség mellett. Így botlottam a Broken Highway dalba, ami a Creye idei albumát hivatott felvezetni.
A zenekart 2015-ben alapította Andreas Gullstrand gitáros-dalszerző Malmö városában, ez pedig a második lemezük. A Creye tehát egy fiatal zenekar, különösen annak tükrében, hogy a ’80-as évek legjobb hagyományai szerint zenélnek. A biográfiájuk azt mondja, hogy már a bemutatkozó anyaguk sokak figyelmét felkeltette, és egy érett, kiforrott zenekart mutatott, azért ebben van egy kis PR-hátszél. Ugyanakkor a mostani, kettes lemezről ez már valóban elmondható, nem kis részben August Rauer új énekesnek közönhetően. A bő 40 perc alatt olyan dallamözönt kapunk, csak győzzünk kapaszkodni.
A már említett, videós Broken Highway jól adja meg az alaphangot. Középtempós dal azonnal rögzülő refrénnel, tekerős gitárszólóval. Nem az van, hogy már a második hallgatáskor együtt dúdoljuk a refrént, hanem már a második versszak után. Minden híresztelés ellenére ilyet nem könnyű írni, csak a legjobbak képesek rá. A címe alapján akár a Magyar Közút vállalati himnusza is lehetne, a srácok biztosan örülnének egy kis extra jogdíjnak. A zene színtiszta ’80-as évek, félúton a lassú és a „nemlassú” számok között, de a videó már nem azt a korszakot idézi: szőke szupermodell helyett egy bölcsészlány karakter szerepel benne túlméretes pulcsiban, de annyi baj legyen.
A második Carry On se enged a minőségből, a hard rockos riff után már a verzék is veszélyes melódiákkal érkeznek, a refrén pedig megint örök életre szól. A közepén pedig egy kiállást követően újabb virtuóz szólót hallunk. Nem spóroltak ezekkel, látszik, hogy a gitáros a főnök. A hangzás érdekes, mert úgy gazdag, hogy mégsem sűrű. Mire gondolok? A zenekar hattagú, vagyis a két gitáros mellett még egy billentyűs is van, mégis levegős a megszólalás, nincsenek túlvezérelt, nyomulósan torzított hangszerek. Maximálisan rádióbarát, mondhatjuk. Ha halkan hallgatjuk, az egészet az ének viszi a hátán, ha kicsit felcsavarjuk, előjönnek a részletek is.
A kedvencem a Face to Face, ami túl azon, hogy ismét hihetetlen dallamokkal operál (tudom-tudom, unalmas már), tökéletes állatorvosi ló ahhoz, hogyan is épül fel egy jó hard rock sláger. Intró, verze, bridge, refrén, megint verze, bridge, refrén, skálázós-villantós szóló ami megidézi a fődallamot, kiállás, végül a refrén egy terccel feljebb. Kevesebb, mint 4 percben, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem találták fel a hideg vizet, csak a 40 éve lefektetett szabályok szerint dolgoznak.
Ami még nagyon tetszik, hogy ha már amúgy is ennyire soft a hangzás, nem zsibbasztanak lassú számokkal, nem mennek át csöpögősbe. A Lost Without You határeset a zongorás bevezetőjével meg a szerelmes szövegével, de még a határon innen marad, nem szükséges utána Slayerrel gargarizálni. Aztán a „B-oldalon” kicsit robotpilótára kapcsolnak a svéd fiatalok, ide jutottak a kevésbé emlékezetes darabok. Ezeket is jó hallgatni, csak nem okoznak maradandó élményt.
A szövegek üzenete pozitív, néhol már naiv. Illenek a kellemes zenéhez, de nagy megfejtéseket ne várjunk tőlük. A The Greatest már-már a puhafedeles önsegélyező könyvek világát idézi: minden álmod teljesül, csak küzdened kell, stb. Ha nem vigyázunk, már rohanunk is megrendelni az Amway alapcsomagot meg az agykontroll tanfolyamot, csak óvatosan! Az örömöm azért nem felhőtlen, mert hiába csak 42 perc, mégis túlhúzták a lemezt. Összesen 13 dalt tettek rá, ami sok, a végére összefolynak. Kettőt, akár hármat nyugodtan le lehetett volna hagyni.
Úgy tűnhet, hogy talán sokat köszörültem rajtuk a nyelvem, de a végkicsengés mégis az legyen, hogy ez egy betyár jó, erős lemez. A minap történt, hogy már nagyon késő volt (vagy ha úgy tetszik, nagyon korán), de még egyszer végighallgattam fülhallgatóval az egészet, mert egyszerűen jólesett. Aztán másnap kikapcsolt kamerával mentek az online mítingek – így megy ez. Ha bejönnek az olyan régi bandák, mint a Damn Yankees, a Firehouse, a maiak közül a The Night Flight Orchestra, vagy emlékszel, milyen volt, amikor a Bon Jovi még jó volt, akkor a Creye a te zenéd. A Broken Highway, a Carry On és a Face to Face dalok képében itt van három hibátlan sláger, és a többi dal is kellemes hallgatnivaló, nemcsak a nagyinak. Én megelőlegezem a bizalmat nekik, hogy a sorsfordítónak tartott harmadik lemezen annyi csúcspont lesz, hogy az már fennsík, de addig is ez egy erős négyes.
