Nem csitul az év eleji hard rock dömping. Az idén már 25 éves Frontiers Records szinte minden hétre tartogat egy fontosabb kiadványt, csak győzzük követni. A We Will Ride már a negyedik lemez a brit Inglorious katalógusában, és most sem ígérnek mást, mint jóféle szigetországi hard rock zenét.

Az Inglorious zenekar már a modern kor szülötte, nemcsak azért, mert alig 7 éve alakult, hanem mert a felfuttatásában kulcsszerepet játszottak mindenféle zenés valóságshow-k, digitális rádiók és a közösségi média felületei. Persze rendes produktum is van mögötte, lemez kétévente, turné a Steel Panther társaságában, megamimég. Rövid pályafutásukat viszonylag sok tagcsere tarkította, Nathan James énekes-zenekarvezető és Phil Beaver dobos körül többen is megfordultak. Nem akarom itt előadni a rutinos vén rókát, de mindezek alapján betettem őket a „futottak még” dobozba. Ugyanakkor az angolszász hard rock a szívügyem, hát nosza, győzzenek meg, örömmel ismerem majd be, ha tévedtem.

Az első dal például több, mint meggyőző. A She Won’t Let You Go bármelyik Thunder albumon szerepelhetne, és ez bók, még mielőtt. A csapat a hard rock tökösebb fajtáját játssza, két gitárral, feszesen. A dallamok fogósak, és a gitárszóló sem csak a kötelező skálázgatás, a fiatal Danny Dela Cruz nevét feltétlenül jegyezzük meg. (De azt a gengsztercsíkos öltönyt gyorsan felejtse el, ha kérhetem.) Felüdítőbb, mint két kólazéró, remek kezdet.

A sort a Messiah folytatja, egy nagyívű, középtempós dal. Ezt Nathan James erőteljes éneke viszi a hátán, ugyanakkor a hangszerelést is finoman oldották meg. A lemez keményebb tételei közé tartozik, nem igazán rádióbarát rock. Rendesen fel van építve, dinamikai váltásokkal, kellően változatos, húzza magával a hallgatót. Eddig kettőből kettő, én már félretettem az előítéletemet, mostantól az Inglorious élvezi a jóindulatomat.

És még tudják fokozni: a hármas Medusa a lemez csúcspontja, még a kis privát playlistemre is feltettem. Ott van benne a fíling, bár nem szeretem ezt a szót. Már az eleje megvett a slide gitáros riffel, jó a hajlítgatós refrén is, és a stúdióban zenélős klip is tetszik. Lazák vagyunk, mint a molyfing, kikönyöklünk a kocsi ablakán, és a napszemüveg mögül stíröljük a csajokat. Akik csak ma, csak a mi kedvünkért, elfelejtik a befeszült, össznépi kelet-európai depressziót, és visszamosolyognak ránk. Mi vagyunk James Dean és Vittorio Gassman egy személyben. Még a mögöttünk jövő futárfehér kisteherautó se dudál, csak mert bennragadtunk a lámpánál, és emiatt 3 perccel később viheti ki az aliexpresszről rendelt bóvlit. Kicsit elkalandoztam, de akárhogy is, ha ma csak egy hard rock dalt hallgatsz meg, a Medusa legyen az!

Már csak azért is, mert a We Will Ride vitorlájából ezután kifogták a szelet, és a többi 8 dal a közelébe sem ér a kezdő mesterhármasnak. Minden puskaporukat ellőtték, feltűnően éles a váltás. Nemcsak azért, mert az Eye of the Storm egy lassú szám, mert azt minden jó érzésű ember amúgy is átugratja. Ráadásul Nathan úgy énekel benne, mint aki állásinterjún van és fél kikéredzkedni pisilni, nem áll jól neki a lírázás. Utána visszatérnek a tökösebb számokhoz, de már oda a varázs. Mintha egy gép vagy algoritmus írta volna ezeket. Megvan minden alkotóelem szépen a helyén, de hiányzik valami, amitől igazán jó lenne. Nathan többször túlvállalja magát ami az éneket illeti, a Do You Like It dalban ez nagyon feltűnő, a My Miseryben szerintem még hamis is. Van olyan, hogy egy dallam nem üt elsőre, de ezeket minél többet hallgatjuk, annál kevésbé tetszenek.

Még egy kiemelkedő pillanat jutott a lemezre, a He Will Provide bevezetője. Itt visszatér az a nehezen megfogható plusz, amit eddig hiányoltunk, de az ének meg főleg a középrész ezt is hazavágja. Ezt amúgy többször meglépik, hogy ígéretesen indul egy dal, jó a bevezető riff, majd lapos énekdallam követi. Olyanok ezek a dalok, mint amikor otthon, házibarkács módon próbáljuk megfőzni az ínyenc receptet, de se a puccos hozzávalók, se a technika nem állnak rendelkezésre. Végül lesz valami, ami távolról, hunyorítva olyan, mint a nagyoké, de igazából mégsem. A család udvariasan hümmög, senki nem mondja, hogy a király meztelen, csak csendben csekkolják, megvan-e még a pizzarendelős telefonszám, apu meg diszkréten kibont egy csomag virslit.

Én is hümmöghetnék udvariasan, de most nem leszek jófej, és kimondom, hogy ez egy gyenge lemez, és becsapva érzem magam az ígéretes kezdet után. Ha igaz, amit sok szakértő mond, és jönnek az EP-k és kislemezek a rendes albumok helyett, az kedvezhet az ilyen csapatoknak. A We Will Ride 20 percesre vágva tökéletes volna, de több, mint duplaannyi.

Ha te is szereted az ilyesmi zenéket, hallgasd meg az első három dalt (fentebb megtalálhatod a videójukat), majd utána a Thunder-től a… bármit. Azonnal átjön majd, mi a különbség a legnagyobbak és a másodvonal között. Ha csak annyi az ambíciójuk, hogy előzenekarként turnézzanak, vagy a fesztiválokon elzörögjenek délután, amíg a nép ébredezik vagy a sörsátorban hűsöl, áldásom rá, kell ilyen is. De ha világuralomra törnének, ahhoz ennél több kell.