Ha a stoner-doom-sludge szcénáról beszélünk, akkor ezen műfajoknál is megvannak azok az albumok, zenekarok, dalok, amik kultikusak, legendásak. Az Electric Wizard egy élő legenda, akik szintén rendelkeznek egy olyan albummal, ami kimagaslik a színtéren. De nem csak a színtéren, hanem az egész világon, és több ezrek vesznek (vennének) ma is jegyet azért, hogy hallják élőben a Funeralopolis riffjeit.
A Dopethrone úgy került megint a szemeim elé, hogy a Facebookon egy post arról szólt, hogy mondjunk olyan zenekarokat, akiktől maximum egy album a hallgatható szerintünk (ezen az ötleten elindulva rájöttem, hogy ez az albumsimogató keretein belül tök jól végig vihető történet). Az első zenekar, aki beugrott az Electric Wizard volt. Számomra a zenekarnak ez az egy albuma van, ami hallgatható, a többi egyszerűen kínszenvedés, semmi több. Próbálkoztam az elmúlt tíz évben nagyon sokszor, meghallgattam a többit is, de egyszerűen csak a hallójárataimat kínoztam. Így az évek elteltével bele kellett törődnöm, hogy Jus Oborn, számomra egyetlen egy értékelhető albumot rakott le az asztalra. De ez az album mondjuk hibátlan az elejétől a végéig.
Az időpontválasztás a megjelenésre az egyik legdurvább időszak közepén történt. 2000. november 28-án jelent meg a kis drogos album, de mi is történt ebben az évben? Kijött a Pantera utolsó albuma, megjelent a Soulfly egyik legsikeresebb lemeze, a Primitve, Maynard James Keenannel az élen bemutatkozott az A Perfect Circle első albuma, napvilágot látott a We Are Motörhead, tombolt a nu metal, hála a Limp Bizkitnek és a Linkin Parknak, akik kiadták a világhírű Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water és a Hybrid Theory-t, de voltak itt még Iron Maiden, In Flames, Disturbed, Cradle Of Filth sikeralbumok is. Nem volt egy unalmas év, mondhatni a TOP tízbe kerülni, szinte lehetetlen az ilyen nevek, ilyen albumok mellett. És basszus, még is a kis füves fütyik (nem degradálón használom a kifejezést) megalkottak egy olyan albumot, ami jelenleg harmincnégy különböző kiadásban létezik és még mindig állja az idő próbáját. Jó ideje nem raktam fel a lemezt a lejátszóra így marha izgatott voltam, hogy most milyen hatással lesz rám. És az elején rájöttem, hogy miért raktam fel olyan marha régen.... A dupla vinyl marha nehezen jön ki a rohadt lemeztartó fóliából/tasakból (sorry nem tudom, mi a hivatalos neve, kommentben várom). Ez egy komoly hátráltató tényező volt, de nincs mit tenni, sercenjen a tű!
Utána olvastam kicsit az albumnak és Jus elmondta, hogy igazából semmi különösebb céljuk nem volt kétezer tájékán, csak az egyik legmocskosabban megszólaló albumot lerakni az asztalra. Lássuk be, hogy azért ez egy eléggé komoly cél, de sikerült nekik. A hangzást a mai napig csak próbálni lehet lemásolni, mert jöhet bármilyen plugin, lehet akármilyen fejlett technikával felszerelve egy stúdió, az aktuális mocskot visszaadni sehogy nem lehet. És ezen a hatvan percnyi anyagon van mocsok bőven. A zenekar ekkor még csak trió felállásban működött, illetve így vették fel az albumot, így komoly kihívás elé állították magukat, hogyha igazán mélyrehangolt, maradandó mesterművet akartak alkotni. Külön extra, ami az album jellegzetessége, és amitől szerintem kiemelkedik, az az, hogy nem szartak be attól, hogy az éneket szét effektezzék, eltorzítsák. És talán, ha ezt a vonalat tovább tudták, merték volna vinni, akkor a többi Electric Wizard album is fasza lenne. Igen, a nagy többségük Jus hangja miatt bukik meg nálam, mert egyszerűen nem tartom jó énekesnek.
A lemezt nyitó Vinum Sabbathi és az elején hallható betét már legendás, mindenki tudja, hogy ezután jön a kicsivel több, mint egy órás utazás. Ha le kellene írnom ezt az utazást a legmocskosabb MÁV wc-k jutnának eszembe, az olyan bőr ülésekkel, amik azokon a vonatokon voltak, amikkel utaztunk a kilencvenes években osztálykirándulásra a nyáron, és a tűző napon égette a bőrünket a szék karfája, az ülésbe pedig úgy beleizzadtunk három perc alatt, hogy még a táskában lévő csere alsógatya is nedves lett. A nyitó dal, amúgy a lemez legrövidebb tétele, ami előrevetíti, hogy ez még egy könnyedebb szerzemény. Mondjuk tény, hogy az egyik legdallamasobb fuzz pedáltól nem kímélt trekkről beszélünk. Imádom, hogy a pergő olyan nyersen szól, mintha egy bőröndöt csapkodnánk a földhöz. Már az első pillanattól érzed a Black Sabbath legsötétebb rifjjeit, amik hatással vannak a zenekarra. A dal vége felé hallható space effekttől azt se tudod, hogy mi van, mi lesz. És ez tökéletesen felvezeti a kis gerjedésével a mindenki számára ismerős Funerapolist, ami már az elején megmutatja, hogy milyen rossz is, amikor a bong füstje kaparja a torkodat. A kellemes kis bluesos szólózgatás, prünttyögés a dal elején totál elvonja az ember figyelmét. Repteti vagy éppen álomba ringatja, akár a hosszú út a Balatonhoz, de aztán a kellemesen torzított basszusra megérkezik a fuzz pedál és vele együtt a felsővezetékszakadás. Csak dekkolsz egy helyben, és vársz, vársz, és vársz. Nem mellesleg vársz és érzed, ahogy égeti a nap a bőrödet a riffeken keresztül. A szenvedésre megkoronázása az ének, amikor már az unalomtól nem tudsz mit tenni csak ordítod, hogy....
Funeral planet, dead black asteroid
Mausoleum, this world is a tomb
Human zombies, staring blank faces
No reason to live, dead in the womb
Eszméletlen, hogy ezek a mélyen a vasúti sín alá hangolt gitárok, mennyire magukkal tudnak ragadni, még akkor is, ha csak egy alapot tolnak körbe-körbe. De a hömpölygést is meg kell törni egyszer, hiszen a vonat elindul. Így a dal végére beindulunk, hogy a több, mint nyolcpernyi szenvedésünk véget érjen. A Weird Tales: Electric Frost/Golghota/Altar Of Melektaus kicsivel több, mint tizenöt pernyi megváltást jelent, de nem is csoda, hogy ilyen hosszú, hiszen három részből tevődik össze a dal. Az eleje egy tempósabb, már-már majdnem annyira pörgős tétel, mint egy atom lassú Motörhead dal. A nóta haladtával a tempó folyamatosan csökken, olyan ez, mint amikor a köztes állomásra iszonyat lassan becsorog a vonat. Már rég bent vagytok, de még lassan-lassan-nagyoooon lassan gurul pár centimértert, hogy tuti jó helyen álljon. Ebben a dalban hallható szóló az egyetlen dolog, ami annyira cseszi az ember hallójáratait, mint a MÁV-szignál. Milyen érdekes, hogy ez egy ilyen vasutas beszámoló, pedig semmi bajom a vonatokkal. A srácok droghasználatát mi sem tükrözi jobban, hogy a dal fele jóformán csak zajból és gerjedésből áll. Lehet ilyenkor mentek ki és rápippantottak, azt jól van az úgy alapon ott hagyták a cuccost, majd visszatérve a stúdióba konstatálták, hogy ez nem is olyan szar, maradhat! A negyedik dal az én örök kedvencem, amiben benne van minden. A riff, a fuzz, a harag az énekben. A Barbarian a legkirályabb téma az egész lemezen. Van benne egy jó adag düh, ami a koszos gitárokkal még jobban átjön. Ha eléggé figyelitek a dalt, azt is hallani, hogy van rész, amikor a gitár egyszerűen elmegy, és baszakodnak vele. Marha ritka, hogy az ilyet benne hagyják egy-egy dalban. Anno az Isten Háta Mögött csinált a Kényelmetlen lemezen hasonlót. Ugye, mind a két zenekar egyszerre játssza/játszotta fel a lemezt. Ez azt jelenti, hogy a zenészek egyszerre játszanak, nem pedig külön-külön. Az ilyen apróságoktól lélegzik egy-egy ilyen alkotás, az ilyenek miatt mondod azt, hogy basszus, de király ez a rész.. Amúgy az album innentől kezdve csak és kizárólag extra hosszú tételekkel dolgozik. Oké a We Hate You az öt percnél kicsit hosszabb, de egy átlag dalnál már ez is hosszúnak minősül. A srácok egyik nagy titka, hogy nem voltak hajlandóak megalkudni, nem voltak hajlandóak lehajtani a fejüket és rövidebb dalokat írni. Az totál egyértelmű volt, hogy a rádiókba és a tévébe kb. soha nem kerülnek be ilyen hosszú szerzeményekkel, de erre nagy ívben szartak, és azt csinálták, amihez csak kedvük volt. Ez a felszabadult zenélés kell ahhoz, hogy élő legendává váljál. Amúgy az említett utálkozós dal a második kedvencem, mert a refrénje annyira fülbemászó és annyira tudod ordítani, mikor késik a vonat másfél órát.
Gondoltam a lemez végéről valami frappánsat és kifejtőset írok, de egyszerűen elmúlt tizenegy óra (este) magába szippantott az egész,és semmi energiám hozzá, és nem is tudok, mert a hatása alatt vagyok.Csak fekszem az ágyban és hallgatom a körbe-körbe zakatoló riffeket. Csodálom egy-egy pillanatban, hogy ezeket, hogy a francba lehet ennyiszer körbe játszani úgy, hogy nem lesznek unalmasak, illetve, hogy lehet ilyen zajt így tolni. Valamit nagyon megéreztek anno, szerencsére! Ez az érzés még sok-sok generációt kifog szolgálni. Hallgassátok, és szeressétek!
Béke, Szeretet, Metal
