Black/thrash vonalon nehéz olyan neveket említeni, akik a 80-as években kezdték a muzsikálást és folyamatos jelenlét mellett sosem hagyták el az eredeti ösvényt. Kevés az olyan csapat, akik a zenei vonal mellett megingathatatlanul kitartottak a műfaj összes kelléke, így többek között a külsőségek (a töltényövek, a felvarrók, a borítók képi világa...) és a szövegi koncepció mellett is. A német Desaster egy tökéletes példa az elvhűségre.

Hosszas fejvakarás után is csak a dél-amerikai Vulcano nevét tudnám még felemlegetni (bár náluk is akadt egy rövidebb szünet), akik több, mint három évtizede, megingás nélkül, töretlenül menetelnek a black/thrash csapásvonalon. Ahogy a braziloknál Zhema, a koblenzi négyesnél Infernal gitáros az, aki szorosan tartja a gyeplőt. A németek sosem zárták szűk korlátok közé magukat, már a korai anyagaikon is zenéjükbe integráltak akár heavy metalos riffeket, akár hosszabb-rövidebb hangulattémákat. A zene ezek ellenére alapvetően mégis mindig megmaradt a fekete thrash-nél, a Desasternek így sikerült egyéni ízekkel felvérteznie ezt a szűk keresztmetszetű zenei világot.

A Churches Without Saints című kilencedik nagylemez öt év után jelent meg. Az egyenletes minőségre jó példa, hogy a 2002-es korong kivételével az összes nagylemezük - így a friss cucc is - 80% feletti átlagokkal szerepel a metal-archives adatbázisában. A szokásos egyház és vallásellenes borító mögött rejtőző hanganyag pontosan azt nyújtja, amit Infernal bandájától elvárunk, illetve számomra még annál is többet...

A legutóbbi lemezt követően le kellett bonyolítaniuk egy tagcserét, melyet a friss dalok ismeretében zökkenőmentesen abszolváltak. A korábbi dobos, Tormentor inkább fazonilag volt egy feltűnő figura, mintsem a zenei kvalitásai okán. Hont csatlakozásával ugyan csökkent a bandán belüli átlag hajhossz, ötletes játéka azonban kárpótol ezért a fiaskóért. Sataniac hozza a tőle megszokott rekedt kiabálást, esetenként blackes, vagy hörgős felhangokkal. A jellegzetes kiállással "megáldott" basszusgitáros, Odin hangszere pedig talán most jobban kivehetően lüktet, mint a legutóbbi lemezen.

A hangulatos felvezetést követően nem egy sebes szélviharral, hanem egy megfontoltan menetelő, döngölős témával indítanak a Learn To Love The Void képében. A címével a borítóképet megidéző Failing Trinity egy vérbeli germán thrash tétel az ősök nyomdokain, az 1986-os normák szerint, Sataniac vokáljai révén enyhe death metalos ízzel fűszerezve. A zsigeri Exile Is Imminentben Sataniac tébolyult vokáljai viszik a prímet, a címadóban meg kb. minden ott van, ami a Desaster védjegye, harangzúgástól kezdve, mogorva, de könnyen rögzülő riffeken át, Sataniac sokoldalú torokkínzásáig. A változatosság jegyében következik az ős-Venomos, perverz szövegvilágú Hellputa (az Angelwhore után szabadon), ami punkos riffelésével a korai Discharge cuccokat is eszembe juttatta. A Sadistic Salvation nyitányával és levezetésével a 90-es évek elejének black metal vonalát idézi, a köztes téma pedig középtempós döngölés.

Az Armed Architects Of Annihilation kezdő riffjei az Extreme Aggression korabeli Kreatorre emlékeztetnek, Sataniac acsarkodása azonban nem a Mille-féle vonal. Az újfent black metalos riffekkel felvértezett Primordial Obscurity eleje talán a korai Immortallal, vagy a klasszikus Bathory-val hozható párhuzamba, maga a nóta pedig csordultig van pakolva jobbnál jobb riffekkel, melyek erénye ugyan nem az egyediségükben rejlik, hanem abban, ahogy Infernal adagolja őket. A nagyobb lélegzetű Endless Awakeningről a címe alapján azt hittem, hogy valami Kreatorös téma lesz (Endless Pain- Awakening Of The Gods), de mellé trafáltam. Az akusztikus bevezetővel induló epikusabb szerzemény a németek egy újabb arca, gyors tekerésekkel, középtempós riffekkel variálva. A legmeglepőbb dal mégsem ez, hanem az egyfajta outro szerepét betöltő Aus Asche. Ez a darkos, wave-es téma a Joy Divisiont, a The Cure-t, a Katatoniát, illetve a Fields Of The Nephilimet idézi.

A lemez végén, kikacsintásként meg is állja a helyét, hasonló hangulatban fogant gitártéma egyébként a korong első felében, az Exile Is Imminent introjában is felbukkan. A friss Desaster korong blackes thrash vonalon nálam eddig az év lemeze. A Churches Without Saints sokoldalúsága ellenére is egy hagyományőrző korong, nehéz elképzelni, hogy idén bárkinek is sikerül felülmúlnia, de hét év után itt a kanyarban a Nocturnal visszatérő anyaga is, szóval még nyílt a verseny.