RockStation

Albumsimogató: Nightwish - Once (2004)

Egyszer...

2021. augusztus 09. - theshattered

once.jpgTalán egy Nightwish rajongó, vagy a zenekart kicsit is ismerő zenefanatikus sem fog vitatkozni velem abban, hogy a Once az egyik, ha nem "A" legjobb Nightwish-lemez evör. A csapat és főleg Tuomas Holopainen itt érte el azt a zenei magaslatot, ami a világ bevételét jelentette nekik és még ekkor pont nem estek át a ló túlsó oldalára, azaz nem lettek kvázi Disney metal, amit a későbbi, szerintem egyre kevésbé erős anyagokon sorra felróttak nekik. Nem alaptalanul. Viszont a Once nemes egyszerűséggel egy remekmű lett, egy konkrét egy órás utazás, egy igazi zenei élmény, ami talán a metalon túl is értő fülekre találhat. De hogyan készült el ez a lemez, mi a sztorija az idén tizenhetedik életkorába lépő mesterműnek, mely sajnálatos módon az utolsó soralbum lett az alapító énekesnővel, Tarja Turunennel? Simogassuk már meg kicsit azt a síró angyalt a borítón!

Elsőként jöjjön az előbb említett, vitathatatlan tény: a Once zenei értelemben egy tökéletesen kidolgozott alkotás. Lehet ezzel kötekedni, de előtte talán érdemes meghallgatni a teljes lemezt, a többszörösen rétegzett, nagyzenekarral, kórusokkal dúsított, kiegészített, felépített, szépített hangképet. Aláírom, lehet nem szeretni ezt a stílust, a Nightwish-en kívül én sem sok hozzájuk hasonló, azaz női énekes szimfo metal zenekart hallgatok. Talán egyet sem. Lehet, a kópiaszag miatt. Mert hogy ezek a finn urak és ez a finn hölgy az okai annak, hogy ilyen mértékben elszaporodtak a hozzájuk hasonló zenekarok, legalábbis a ebben a zenei irányban. Elég csak megnézni egy előtte-utána felhozatalt.

Tisztában vagyok vele, hogy addig is voltak már csúnya szóval élve "frontcsajos" csapatok, mégis a Nightwish berobbanása után jöttek orrba-szájba, szinte indokolatlan mennyiségben a fekete csipkébe burkolt szimfo (ne adj isten goth) metal csapatok áriázós énekkel. Mint amikor az Apocalyptica ismertté válása után mindenki csellózni akart, értitek. Ez a női énekes hullám persze már valamivel a Once előtt beindult, Holopainenék pedig meglépték azt, aminek az eredménye lett ez a lemez, azaz hogy előre menekültek. Rakétafokozatba kapcsoltak és elindultak a világ meghódítására - otthagyva minden ellenfelet az általuk keltett porfelhőben.

Persze a Nightwish addig sem volt már egy nyeretlen zenekar, négy teljes értékű album volt a hátuk mögött (ezek mellett kislemezek, válogatások, DVD-k), a fejlődés pedig megkérdőjelezhetetlenül érezhető volt korongról-korongra. Eddigre már olyan slágereket tudtak a magukénak a teljesség igénye nélkül, mint a Sleeping Sun, a The Kinslayer, az Ever Dream, a Bless The Child és akkor még nem kerültek szóba az Over The Hills And Far Away (Gary Moore), a Walking In The Air (Howard Blake), vagy épp az Operaház Fantomja legismertebb duettjének feldolgozásai. Volt már mit letenni az asztalra, az Öreg Kontinensen meghatározó metalzenekarnak számítottak már akkor is. Mégis még hiányzott még valami...

nightwish.jpg

Ekkor viszont valamire nagyon ráéreztek, tökéletesen összeállt a kép, a zenei múlt mellett minden egyéb is adott volt a sikerhez: Tarja kilométerekről felismerhető hangja, Tuomas egyre grandiózusabb zenei látomásai, az ahhoz szükséges anyagi és kiadói háttér, Marko éneke és stabil basszusjátéka... És itt a recept egy újabb érdekessége: Marko a látványos megjelenése mellett az erőteljes énekével is tökéletesen ellensúlyozta Tarja szopránját, ott volt a kézenfekvő lehetőség hogy fáradhatatlanul játsszanak ezzel a szépség és a szörnyeteg képpel, ahogy tették ezt az előző lemezen is. Mindezek alá a fejkendős Jukka takkra pontos (élőben nem kevésbé látványos) dobolása tökéletes alap volt és... Hát ott volt még Emppu is. Őt valamiért sosem emelték ki, mint hej, de meghatározó metalgitárost, igaz, sosem villantott olyan igazán nagyot a korongokon sem. Hozta a kötelezőt, amit elvár ennek a csapatnak a muzsikája (vagy fő dalszerzője), hozza a  mai napig is, minden hiba nélkül, takkra, mosolyogva. Ilyen szempontból szó nem érheti a ház elejét. Lehet, hogy bőven elég is ez a skatulya neki. Hiszen nem nagyon volt még szó arról, hogy ő szólólemezt akarna készíteni, hiába van, vagy volt majd' mindenkinek valami mellékese a Nightwish mellett az évek alatt, de az majd elsősorban a jövő (szó szerint) zenéje lesz. Visszatérve a felsorolásra, nem mellékes fegyvertény az sem, hogy a Once-t megelőző Century Child is már ebben a felállásban készült, így Holopainen tökéletesen tudta, kiből mit tud kihozni. Teljesen összerázódott a klasszikusnak mondható felállás, a csillagok a megfelelő szögben álltak. Nem csak a zenekaron belül, de azon kívül is!

Hogy a nagyobb környezetet, kvázi korszakot is érintsük... Ami szintén sokat segített a lemeznek, hogy ekkoriban ismét kezdett visszatérni a régisulis, klasszikusabb ízeket magába foglaló metal, azaz a grunge és a nu metal puritán témái után megint egyre több igény volt a heroikus dallamokra, ügyesebb témákra, mondjuk úgy: hangszeres tudásra. Ez volt az az időszak, amikor erősen felfutóban volt az úgynevezett skandináv metal, az In Flames már a mainstream felé hajtott, a klasszikus ízek kedvelőinek ott volt a Hammerfall, a Sonata Arctica, a fősodorbeli búskomor zenét pedig a HIM vitte bele az egyébként zeneileg valóban izgalmas mindennapokba. Persze beszélhetünk itt más északi formációkról is, hiszen kimeríthetetlen volt a tárház: a Dimmu Borgir egyre inkább szimfonikus (egyre kevésbé) blackje, vagy a Meshuggah folyamatosan szigorodó matekmetalja, a Children Of Bodom agresszív lendülete, vagy az azelőtt nem sokkal női "énekre" váltott Arch Enemy. A sort a végtelenségig lehetne bővíteni, de értitek... Ha csak a jobban kajált csapatokat nézzük, akkor sem volt ok semmi panaszra, ami északról jött, minden, de minden hatalmas figyelmet kapott, az volt akkoriban az egyik legnagyobb metalzenei központ. Már csak a Tuomas Holopainen agya helyén lévő zenei puskaporos hordót kellett valahogy berobbantani, hogy kilőjenek ebből az erősen sűrűsödő mezőnyből. Mert hogy állítása szerint a Dead Gardens előtt volt egy kis alkotói válság, ez a szám törte át nála a gátat. Nos, itt kezdődik el a tényleges utazás!

Miután már négy lemezen át nyomattuk ezt az igazán nagyzenekari, szimfonikus zenét, fel kellett készülni a következő szintre és tenni tíz lépést előre. Így kerültünk össze a Londoni Filharmonikus Zenekarral...

Ezt nyilatkozta a felvételek alatt a Kerrangnek Holopainen. És igen, valóban meglett az a tíz lépés. A Ghost Love Score-ral megkezdett stúdiós munkák Londonban zajlottak, a billentyűs végig vasszigorral vezette a folyamatot. Ha csak egy hang nem tetszett neki, újraindította a felvételeket, majd ha megvolt az adott fejezet, akkor pihenés nélkül léptek tovább a következő részre. Ez persze nem azt jelenti, hogy emberünket nem hatotta meg a dolog, maga sem hitte el, amikor meghallotta, ahogy a nagyzenekar megszólaltatja a Ghost Love Score témáit. Érezni lehetett, hogy valami nagy dolog van készülőben.

Ha szigorúan a stílust nézzük, akkor is sokat lépett előre a kvintett. Szinte teljesen elhagyták a "tipikus" szintimetal jegyeket, a nagyzenekarnak köszönhetően egy teljesen filmzeneszerű vonalba kanyarodott el a Nightwish, ahol a power metalos gitárok helyét is inkább a modernebb riffelés vette át. Ez nem azt jelenti, hogy szükség esetén ne lett volna hely a művészibb, vagy éppen heroikus gitártémáknak, elég csak megfülelni, mi történik helyenként a lemezen, micsoda hangszeres megoldásokat alkalmaztak, akár csak néhány másodperc erejéig is. Még a szigorúbb gitárok és az említett szimfonikusok mellett is rengeteg más új elem került a fegyvertárba: a Creek Mary's Blood indián kántálásai, a Wish I Had An Angel diszkós alapjai, a nem hagyományos dalszerkezetek... Mindezt megtromfolva pedig a debütalbum, az Angels Fall First óta először egy finn dal is tiszteletét tette az anyagon. Bizony, többen már elsőre rávágtátok, ez a gyönyörűen megkomponált Kuolema Tekee Taiteilijan.

A Once-ra nem sajnálták a pénzt, az energiát. A kétszázötvenezer euróra rúgó stúdiós cechnek köszönhetően Finnország addigi legdrágábban elkészített nagylemeze lett. Ezt később - csupán érdekességként megjegyezve - az utód, a Dark Passion Play múlta felül, arra már kétszer annyi pénzt költöttek.  

Ahogy minden zenekarnál szokás, az albumot egy előzetes kislemezdallal vezették fel - a Nemoval. Az azóta is definitív Nightwish-slágerként ismert, a koncertek (és rockdiszkók) kihagyhatatlan elemeként élő nóta már a megjelenésekor, azaz 2004 áprilisában tarolt, ezek közül is kiemelendő, a finnországi és magyar első hely. Az Antti Jokinen (Celine Dion, Eminem) által rendezett, már jól ismert videóban a havas tájon zenélő srácok mellett Tarja vörös kabátban énekel. A kabát színválasztása nem véletlen: ezzel szeretett volna kitűnni az akkor mindenhol szigorúan feketében nyomuló  énekesnők közül. Érthető, valljuk be.

Ilyen előzmények után már előre el lehetett könyvelni, hogy a lemez sem fog elveszni a tömegben. A római protestáns temetőben található Gyász Angyalával a borítóján érkező Once brutális eladásokat produkált. Csak egy gondolat, mielőtt folytatnám: ez az album sokkal ötletesebb, vagy szebben kidolgozott frontot érdemelt volna, de ez legyen ez az én problémám. Szóval! A 2004. június 7-én megjelent lemez öt országban, név szerint Finnországban, Németországban, Norvégiában, Görögországban és Szlovákiában húzta be az első helyet a listákon, Magyarországon végül csak az ötödik hely jutott neki. Az akkor még létező, tizenkilenc ország eladásait összevonó összeurópai eladási lista élén szintén a Once nevét lehetett olvasni. Megérkeztek!

A tizenegy dalról nehéz mesélni úgy, hogy ne menjek bele egyenként, mi miről szól, mi történik benne. Annak én nem sok értelmét látom, nem akarom, hogy unalomba csapjon az írás. Meg hát mi újat lehetne elmondani ezekről tizenhét évvel a megjelenés után, nemde? Legyen elég annyi, hogy az alig több, mint kereken egy órás album anyaga egy tökéletes egységet alkot, személy szerint én egyedül a záró tételt, a Higher Than Hope-ot kedvelem csak kevésbé, viszont így is alsó járaton maxpontos anyagról beszélünk. Legyen az akár egyértelmű metalsláger (a nyitó hármas), epikus, szimfonikus remekmű (Creek Mary's Blood, Ghost Love Score, Kuolema Tekee Taiteilijan), vagy kemény zúzda (Planet Hell), mindenre talál magának valamit az ember.

A sült galambot nem lehetett csak úgy várni, már a megjelenés előtt beindult a minden addiginál durvább és hosszabb promóciós turné. A Once Upon A Tour névre keresztelt kanyar 2004. május 22-én (közel három héttel a lemezkiadás előtt) kezdődött és kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 2005. október 21-ig tartott. Ez utóbbi estéről még később lesz szó - talán tudjátok, miért. Másfél évig nyúzták a színpadokat, ezalatt Magyarországon kétszer jártak, 2004. október 26-án és 2005. május 26-án, mindkétszer a Pecsában (a dallistákat a dátumra kattintva éritek el). Jellemző Once sikereire, hogy míg az első alkalommal még csupán öt, addig a második magyar koncert alatt már hét szám került be róla a szettbe, egyre fontosabb szerepet kaptak az itt kiadott tételek. Ezek közül több, így a Nemo és a Ghost Love Score azóta is kitörölhetetlen sarokkövek, lépjenek fel akárhol, de a Wish I Had An Angel és a Dark Chest Of Wonders is rendszeres visszatérő szokott lenni egy-egy aréna buli alatt.

A turné folyamán rengeteg olyan helyre eljutottak, ahol a Nightwish addig még nem koncertezett. Ekkor voltak először USA-turnén (több helyen teltházas estékkel), vagy Dél-Amerikában (végig sold out bulikkal). Szó szerint bevették a világot, minden addiginál magasabb szintre jutottak, az addigi klubkoncertek helyére szépen-lassan a csarnokok léptek.

Mindeközben a kiadónál magáról a lemezanyagról sem feledkeztek meg, már ami a megjelenéseket illeti; a Once-ról a Nemot követően még három kislemezdalt másoltak ki. Az első ezek közül a Wish I Had An Angel volt. A dal videóját Uwe Boll rendezte, aki nem volt rest az akkoriban elkészült, szintén általa rendezett Alone In The Dark (vagy ha úgy tetszik, Egyedül a sötétben) részleteit belevinni a klipbe promóciós jelleggel, igaz, a film bukása után készült egy alternatív verzió is, melyben már csak maga a zenekar látható. A másik két, már klip nélküli kislemezes tétel a lírai Kuolema Tekee Taiteilijan és a keleties hangszerelésű The Siren voltak, viszont videó híján különösebb hátszélhez már egyik sem jutott. Na nem mintha az album, vagy a turné sikerei mellett erre még különösebben szükség lett volna.

A kislemezeket és a Once különleges kiadásait rengeteg extrával sikerült megtölteni - volt is mindenből kismillió verzió, nehogy egyszerre be lehessen szerezni mindent. A korongokon többek között volt két, az anyag alap kiadásáról érthető okokból lehagyott tétel, a White Night Fantasy és a Live to Tell the Tale, valamint a Once sessionjei és turnéi alatt felvett Megadeth, Pink Floyd és Ankie Bagger feldolgozások, alternatív verziók, demók, gitár nélküli kiadások is. Csak tudja követni az egyszeri fanatikus!

És ha már kiadó és marketing! A Nuclear Blast 2005 szeptemberének végén, azaz még a turnékanyar vége előtt kevéssel kiadott egy válogatást Highest Hopes címen, melyen többek között ott volt a Sleeping Sun újravett verziója. Ez a tétel lett végül Tarja nigthwishes hattyúdala, a videóban az akkor még a hetekkel később történő dolgokról semmit sem tudó énekesnő angyalként énekel a középkori csatatéren elesett zenésztársai között. Hogy ennek volt-e mögöttes jelentősége, nem tudni, bár a későbbiek tükrében még az is lehet, hogy kis utalást már tettek ezzel a rajongók felé.

Mert hogy eddigre a hangszeres szekció és Tarja viszonya korántsem volt a régi. Az énekesnő ekkorra már külön busszal utazott, ráadásul a négy srác azt sem nézte jó szemmel, hogy a férje és menedzsere, Marcelo Cabuli milyen irányba tereli egykor még földhözragadt, mostanra viszont már konkrét dívává vált társukat. Tarja ekkor már egyre többször érzékeltette, hogy ő nem metalénekes és hiába szereti a rajongóit, ő már nem érzi jól magát a zenekarban. A stúdióban csak akkor volt jelen, ha kellett, a próbákon sem vett már részt, csak ha kellett. Sőt, állítólag azt is elejtette egy akkoriban adott interjúban, hogy a Once-t követő lemez lesz az utolsó vele készült Nightwish-album. Ezt karcos lehetett hallani a többieknek, ez kimondva, kimondatlanul is az utolsó csepp lehetett abban a bizonyos pohárban. Bár ebből - abszolút érthető módon - kifelé még semmit sem érzékeltettek.

Még a 2005. október 21-én a helsinki Hartwall Arena falai között megjelent, az addigi nézőszám rekordjukat jelentő tizenegyezer-ötszáz fő sem tudta, hogy amit látni fognak, az a zenekar addigi életének, a Tarja nevével fémjelzett korszaknak az utolsó pár órája lesz. A backstage-ben már ott lapult az a mind a négy muzsikus által aláírt levél, ami a koncert után adott át Tuomas Holopainen Tarjának. Így megnézve a később az End Of An Era DVD-n kiadott felvételeket azért látszik, hogy a négy srác hiába igyekszik mást mutatni, fejben már nem teljesen vannak ott. Tudják, hogy itt valami hamarosan véget ér.

A levél később kikerült a Nightwish weblapjára, így bárki elolvashatta (azóta levették onnan, viszont ITT megtaláljátok). Mondjuk az, hogy ez mennyire volt szép húzás tőlük, azt mindenki maga döntse el. Csak a rend kedvéért: a Once-érát és a Nightwish életének első szakaszát lezáró koncertfilm, a már említett End Of An Era, melyhez extraként egy, a koncertet megelőző két hetet megörökítő filmet társították, Magyarországon és Finnországon listavezető kiadvány lett a zenei DVD-k között.

A metalvilág a szétválásról szóló hír hallatán egyből találgatni kezdett, vajon ki lesz Tarja utódja, vagy egyáltalán lesz-e még Nightwish, viszont az utóbbi kérdésre Tuomas Holopainen egyértelmű választ adott:

Korábban mindig azt nyilatkoztam, hogy ha Tarja kiszállna, az a zenekar végét jelentené. Megértem, hogy sokan eleve így is gondolják. De a Nightwish a lelkem egy hatalmas része és nem fogom ezt az egészet egy ember miatt elengedni.

Ahogy végül kiderült, egyáltalán nem engedte. A Nightwish (és szólóban Tarja) azóta is aktív, sőt, minél inkább közeledünk a jelenhez, a csapat egyre inkább felfelé tör, már ami a népszerűséget illeti. Mivel a Tarjával történt szakítás után amúgy is a turnékör végén voltak, a megmaradt tagok kényelmes helyzetben voltak. Nem kellett elkapkodniuk az új énekesnő felkeresését, viszont azt már nem sokkal a történtek után tudni lehetett, hogy véletlenül sem akarnak egy Tarja-kópiát a fedélzetre. Történt, ami történt, végül jött Anette Olzon, akivel végül két, a zenekar történetének kereskedelmi szempontból legsikeresebb lemezét rögzítették - mielőtt hasonlóan kétes körülmények között őt is kicsapták. Ekkor került a képbe a jelenleg is a Nightwish élén álló Floor Jansen, akivel már lassan tíz éve zenélnek együtt. Körülbelül annyi ideje, amennyit Tarja töltött ott.

nighwishonce.jpg

A Nightwish Tarja elküldése óta több ponton is megváltozott. Először a dobosuk, Jukka Nevalainen távozott alvásgondok miatt, az ő helyét Kai Hahto vette át (Jukka a háttérben segíti tovább a társait), idén év elején pedig Marko Hietala dobta be a bombát, hagyta ott húsz év után a zenekart. A Once-t rögzítő ötösből már csak ketten maradtak a Nightwish soraiban, (igaz, Troy Donockley révén egy arccal bővebb lett a felállás) de ez nem jelenti azt, hogy megállna a hullámvasút. Ki tudja, mit hoz még a jövő?

Viszont az évek múlásával az egész zenekar rákfenéje pont az lett, ami a Once-nál még a legnagyobb ütőkártyájuk volt. Mégpedig Tuomas Holopainen kattant vízióinak a kivetülése. Persze szép és jó, hogy egyre szimfonikusabb, grandiózusabb lett az egész, viszont az a baj, hogy egyben súlytalanabb, jellegtelenebb is. De ez mit sem változtat a 2004-es, az azóta eltelt évek alatt már több mint két és fél millió példányban elkelt lemez értékén: egy mestermű, akárhonnan is nézzük.

A Once a napokban egy különleges újrakiadást kapott, ahol a "sima" két CD-s verzión a jól ismert anyag remaszterelt (énekes és instrumentális) verziója, az extrább, earbook verzió plusz két lemezén a különböző, fentebb említett extra dalok, valamint egy nyers, a keverőpultról felvett 2005. augusztusi német koncertfelvétel hallható. Csekkoljátok, ha még nem tettétek volna meg!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1516653988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum