Egy-másfél évtizede az ember akár automata üzemmódba kapcsolva is belekezdhetett egy-egy doom metal lemez ajánlójának felvezetésébe. Közhelyként lehetett puffogtatni, hogy mennyire mostoha sorsú műfajról van szó, milyen kevés lemez jelenik meg a stílusban, ráadásul ennek a muzsikának igazi tábora sincs. Hangsúlyozom, hogy itt és most nem a magyar földön is túltengő stoner/sludge csapatokra, hanem a szó szorosabb értelmében vett doom műfajra gondolok.
Egy bő évtized alatt azonban nagyot fordult a világ, azaz manapság már az underground ezen szelete sem küzd az utánpótlás hiányával, épp ellenkezőleg. Jómagam keresetlenül is havi rendszerességgel belebotlok egy-egy újabb doom albumba, melyek közül egyre nehezebb kiválogatni a valóban értéket hordozó megjelenéseket. Tavaly a svéd Void Moon egy olyan albumot pakolt le a végzet asztalára, amely valóban csak a folyton szajkózott Candlemass, Solitude Aeturnus, Trouble és Memory Garden klasszikusokhoz mérhető. A Black Sabbath-ot azért nem említem, mert Iommi-ék nálam mindenki felett állnak.
Az erdélyi Sun & Moon Records az utóbbi időszakban egyébként a svédek mellett több esetben is bizalmat szavazott a műfajnak. Nemcsak a tradicionális vonal, hanem az extrémebb, esetenként a rock ’n’ roll-osabb (az utóbbi jelző idézőjelben értendő) irány is a kiadó portfóliójába került, legyen szó akár a Gargoyle lemezéről, akár a Lucifer's Fall gyűjteményéről. Most ehhez a sorhoz csatlakozik a kiadó friss leigazolása, a svéd Anguish is.
Svédország és doom metal… ; a kettő együtt hatványozottan megdobja a hallgatói elvárásokat egy-egy új lemez kapcsán. Az uppsalai zenekar a stílus ínséges éveiben indult útjára, David Eriksson gitáros és J. Dee énekes (később basszusgitáros is) szövetségeként. A két figura alkotótárs a black metalos Ondskapt soraiban is, de közös death metalos múltjuk is van; szóval az underground műfajokra több irányból is a megfelelő rálátás birtokában vannak. Az Anguish egyébként kilenc éve a legendás Dark Descent Recordsnál debütált, a harmadik albumnál kiadót váltottak, a friss korongnak pedig az erdélyi kiadó szavazott bizalmat. Jó fogás volt!
Be kell valljam, hogy az első három korong – eddig - kimaradt nálam, első ízben tehát a Doomkvädet révén kereszteztük egymás útját. A svéd duó Linus Oljemark gitárossal és Björn Andersson dobossal kiegészülve készítette el ezen negyedik opuszt. A borítókép az áldozati oltárra/ravatalra vetett kaszával, illetve a dalok a maguk címeivel már utalnak arra a sötét, reményvesztett aurára, amit a szerzemények magukon viselnek. Jelzésértékű az is, hogy a dalok mindegyike hét perc feletti, közülük két monolit is átlépi a kilenc perces menetidőt.
A kiadói promo szöveg egyébként necro doom-ként kategorizálja az Anguish zenei vízióját. Az előbbi jelzőnek kétségtelenül meg is van a létjogosultsága. A nyitó Herein I Burn gitárjai olyan elementáris erővel dörrennek meg, mint Gaz Jennings riffjei a korai Cathedral anyagokon. J. Dee vokálja nyers, bárdolatlan, ösztönös, ihletforrásként maga is az olyan legendás ősökre hivatkozik, mint Quorthon vagy Cronos. Lényegében a tiszta ének, az acsarkodás, az üvöltés és hörgés határmezsgyéin mozog, az egyes árnyalatokat váltogatva. Az előbbi mondat ismeretében paradoxonnak tűnhet, de a hangjával képes kifejezni a dalszövegekbe foglalt mélyről fakadó, elementáris érzelmeket. A Consumed By The Necro Doom azon az ösvényen mozog, melyen a Paradise Lost is elindulhatott volna a Gothic lemez után, a nyers riffeken a korai Celtic Frost hatása is érződik. A nagyszabású Deranged And Forgotten bevezetője ékes bizonyíték arra, hogy ihletett állapotban egyszerű hangszeres témákból is lehet nagyot alkotni, a korong másik ékköve pedig a lemezzáró Our Funeral, melynek a címe helyettem is beszél.
A Doomkvädet mentes az irányzatban elharapódzott modorosságtól, színpadisságtól, mélysége, melankóliája tiszteletet parancsoló. A finn Hooded Menace friss korongja mellett számomra idén ez a legerősebb doom metal megjelenés, ebből eredően pedig a pontszám nem is lehet vita tárgya.
