Dudich Ákos a hazai rock/metal zenei könyvek Keresztapja. Jó pár éve kezdte el a hiánypótló kötetek fordítását, és azóta sem bír leállni velük. Noha ennek a szakmának is vannak árnyoldalai, azért a válaszaiból az jön le, hogy élvezi, amit csinál.

RS: Most jelenik meg az RHCP énekesének Anthony Kiedis életrajzának az újrakiadása. Hányadik zenével foglalkozó könyvnél jársz?

ÁKOS: Valahol 26-27 körül tartok, és most már a borítóinkból készített pólókkal is támadok! 

RS: A Chili a sebre munkálatai milyen pluszt hoztak az életedbe?

ÁKOS: Régi restancia volt ez az újrakiadás és örömmel vetettem bele magamat a munkába, de kicsit jobban elhúzódott, mint gondoltam. Három héten át javítottam a régi énemet. Igazi időutazás volt, hiszen ez volt az első komoly zenei biográfia, amit fordítottam hajdan, és akkor még nem voltam annyira járatos az amerikai szlengben. Tudtam jól, hogy maradtak benne bakik, és rendre eszembe jutott, hogy jó lenne újra megvenni a jogokat és kicsit gatyába rázva megint kiadni. A végső lökést természetesen az adta meg, amikor meghirdették a nyári RHCP-koncertet – meg amikor megláttam, hogy a Vaterán mennyiért vesztegetik az első kiadás régi példányait... Szóval több szempontból is ideje volt kijönni vele újra, némi ráncfelvarrás után. Mindig eufóriával tölt el egy könyvem megjelenése, ez pedig erre most duplán érvényes. 

RS: Te, hogy látod Anthonyt? Nekem a Flea könyv alapján egy nagyon ellentmondásos figura. Nem tudom eldönteni, hogy szimpatikus-e vagy sem.

ÁKOS: Számomra abszolút szimpatikus. A sztársággal járó minden létező csapdába beleesett, minden ajtófélfát lefejelt, de útközben sokat tanult, rengeteget fejlődött, mint ember, és alapból is egy csupaszív srác, aki a zenéjével és az üzeneteivel jobbá tette a világot. És az önéletrajzából – amely egyébként sötétebb hangulatú, mint azt elsőre gondolnánk – is sokat lehet tanulni. 

RS: Egy-egy ilyen könyv készülte alatt mennyire pörögsz rá az adott zenekar munkásságára? Amikor pl készült a Ministry könyv, akkor dübörgött ezerrel Al bácsi otthon miközben dolgoztál?

ÁKOS: Pontosan. A teljes beleélés a módszerem. Meghallgatni minden lemezt, megnézni minden koncertet, elolvasni minden interjút. Csak úgy tudom visszaadni a főhős stílusát, humorát, stb, ha a fordítás idejére belebújok a bőrébe. 

RS: Jön mindjárt a Peter Steele életét bemutató könyv is. Hogy halad azzal a munka?

ÁKOS: Csinálom, csinálom, de Anthony miatt kicsit megcsúszott, úgyhogy most március vége van megcélozva. Egyébként, ha csak ezt a két könyvet hasonlítom össze, hogy a két főhős miken ment keresztül, csoda, hogy Anthony Kiedis még életben van, ráadásul még pimaszul jól is néz ki. És végtelenül szomorú, hogy Peter Steele már halott. 

RS: Mennyire tudja lehozni a Peter életét bemutató könyv az embert az életről? Azért Peter nem az a vidám egyéniség volt.

ÁKOS: Annyira azért nem durva a könyv. Nem egy fékevesztett, elszabadult szellemvasút, mint Al Jourgensen élete. Akkor már inkább Dave Mustaine vagy Anthony Kiedis életéhez hasonlítanám Peterét, mert ahogy ők ketten, úgy Peter is tökéletesen tisztában volt a problémáival, csak borzasztóan nehezen tudott megbirkózni velük. Négy fronton harcolt: önbizalomhiány, alkoholizmus, kokainfüggőség és depresszió. Ráadásul ezek mind egymásból fakadtak, úgyhogy egy ördögi körbe került. Ugyanakkor nekünk, olvasóknak, ebből mind tanulnunk kell. Ezek a rocksztárok nemcsak „szórakoztatnak”, hanem tanítanak is, ráadásul nemcsak a hibáikkal, hanem néha spirituális szinten is. 

RS: Az előrendelése ennek a könyvnek szépen halad? Vagy még noszogassuk kicsit az embereket?

ÁKOS: Gyűlünk, de azért jó lenne, ha csatlakoznának még, szóval, ha például valaki ír egy cikket Peter Steele 60. születésnapjáról, nem bánom, ha megemlíti, hogy „ja, amúgy készül a csávó életrajzának a magyar kiadása, rendeljétek elő, támogassátok meg, mert nincs még egy ilyen hülye, mint az Ákos, hogy kiadja...” Mindenesetre köszönet a Fekete Zaj fesztiválnak, hogy beállt a könyv mellé, és segít, ahol tud! 

(A könyvet ITT találod - a szerk.)

 RS: Azért most már rengeteg könyvön túl vagy, melyikhez fűződnek a legkedvesebb emlékeid? És melyik volt az, amivel a legtöbb probléma volt?

ÁKOS: Rex Brown, Al Jourgensen, Johnny Ramone, Dave Mustaine és Anthony Kiedis önéletrajzai voltak a kedvenceim, talán mert ezekkel a figurákkal tudtam a legjobban azonosulni és ilyenkor szoktam a leginkább elégedett lenni a végeredménnyel. Nehéz lenne választani. Maynard James Keenan és Max Cavalera könyve viszont kínszenvedés volt, de teljesen ellentétes okból: az előbbi költőien túlírt, az utóbbi pedig egyszerű, mint a faék. Mindkettő belassítja a munkát és kivéreztet. Az évek során Joel McIver írásaival szemben kialakult bennem egyfajta fenntartás. Szerintem nem szánt elegendő időt és energiát sem a Rage Against The Machine, sem Max Cavalera könyvére, de ez csak akkor állt össze a fejemben, amikor a végére értem. 

RS: Kanyarodjunk vissza kicsit az előző kiadványodhoz a Dimebag életét bemutató Fekete Vigyorhoz. Annak a borítója valami eszméletlen király lett!

ÁKOS: Köszi, Oravecz Gergő tehetségét dicséri, ő rajzolta a Faith No More képregényt is. Az eredeti borító annyira borzasztó volt, hogy mindenképpen sajátot akartam. Először festményben gondolkodtam, majd végül megkértem Gergőt, hogy villantson valamit, volt egy alap elképzelésem, hogy nézzen ki, ő pedig elsőre lerakta az asztalra a tökéletes borítót. Elképesztően tehetséges művész! 

RS: Van a könyvben egy "elszólás" nem is tudom már ki mondta, de azért beismerte az ember, hogy Dimebag masszív alkoholista volt, ami már kezdett is látszani rajta. Mit gondolsz meddig tudta volna még ezt az életutat tovább vinni?

ÁKOS: Ki tudja? Vannak csodák, illetve „anomáliák” – nézőpont kérdése –, lásd Ozzy, Iggy, Al Jourgensen, vagy Anthony, szóval el lehet ezt húzni, Lemmy is szép kort élt meg, pedig az ő esetében az életmódváltás annyit jelentett, hogy a whisky-kóláról átállt a vodka-narancsra... Feltehetően idővel Dimebagnek is le kellett volna állnia a piával, ami már csak azért is rohadt nehéz lett volna neki, mert az életstílusának szerves része volt a whiskey.

RS: Ambivalens érzéseim vannak Dimebaggel mert maximálisan tisztelem azért, amit lerakott az asztalra, de a könyvből azért az jött le, hogy itatta folyamatosan az emberek. Te mit gondolsz erről a szokásáról? Beszálltál volna a ringbe egy estére?

ÁKOS: Naná! Nem tett semmi rosszat senkivel, aranyból volt a szíve, ezért is állt mindenki értetlenül a meggyilkolása előtt: „Pont őt?” Dimebag szerette, ahogy az alkohol hatására leomlik minden fal meg gátlás, és ebből kifolyólag mindenki tényleg önmagát adja. Nem beszélve a végtelen mennyiségű vicces sztoriról, amelyek ilyen állapotban születtek. Persze, hogy én is végigittam volna vele egy estét, ha kapok rá esélyt. Ki nem? 

RS: Melyik könyvbe tudtad a legjobban beleélni magad? Melyiknél érezted azt, hogy azért ezzel a bandával elmennél egy hónapra turnézni?

ÁKOS: Jó kérdés. Ha csak egyet választhatnék, azért a Red Hot Chili Peppersszel el tudnék lötyögni egy hónapot nagy duzzogva... 

RS: Ki volt a számodra a legnagyobb meglepetés (gondolom Al bácsi)?

ÁKOS: Nem, nem Al Jourgensen, nagyjából képben voltam, hogy végletesen pusztítja magát, és hogy Lucifer csak poénból tartja itt a Földön... Nergal könyvét például azért adtam ki, mert az eredeti művet olvasva, és Dunaújvárosban személyesen találkozva vele meglepődtem, mennyire intelligens ember. Dave Mustaine önéletrajzát pedig azért hoztam ki, mert teljesen kész voltam a szarkasztikus humorától, illetve attól, mennyit fejlődött az évek során a személyisége. Anthony Kiedis esetében pedig nyilván tudtam, hogy durván drogozott, inkább az a szint lepett meg, ahova süllyedt, mert az szerintem egyáltalán nem érezhető a RHCP abszolút életvidám, életigenlő zenéjén. Itt ez a kettősség volt az, ami levett a lábamról. Általában mindig kell, hogy legyen valami plusz, ami megfog egy önéletrajzban, különben megunom. Ilyen kilúgozott életrajznak tartom például a Bad Religion Do What You Want című könyvét, pedig nagy reményekkel vetettem bele magam az olvasásába. 

RS: Ha már reakciók... A Faith No More képregényed eljutott a zenekarhoz is, ahogy tudom. Ilyenkor ez milyen érzéssel tölt el?

ÁKOS: Mindig óriási érzés átadni a főhősnek a tiszteletpéldányait! Ilyenkor mód nyílik egy kicsit dumálni is persze. Ebből a szempontból a Scott Iannel és Al Jourgensennel való találkozás életre szóló élmény volt, de az is agynyitogató, amikor visszajeleznek levélben vagy videón, hogy megkapták és mennyire tetszik nekik, lásd Rex Brown, Roger Miret vagy a Faith No More tagjai. Már csak ezek miatt a visszajelzések miatt is érdemes ezt a melót végezni...

 RS: Azóta dumálsz a zenekarral? Vagy egy-egy ilyen projektnél le van zárva az ügy és mindenki megy a dolgára?

ÁKOS: Nem vagyok az a fajta, aki folyton a nyakukra jár. Tisztelem őket annyira, hogy feleslegesen, önteltségből, a hiúságom legyezése érdekében nem rabolom az idejüket. Rex Brownnal még leveleztem egy darabig és telefonon is dumáltunk, de a világért sem akartam az agyára menni. Akivel mondhatom, hogy kialakult egy kiegyensúlyozott Messengeren chatelős kapcsolatom, az Billy Gould a Faith No More basszerosa. Legutóbb azzal keresett meg, hogy annyira tetszik nekik a képregényünk megafonos borítója, hogy szeretnének belőle hivatalos Faith No More-pólót csinálni. Gyorsan nyomtam én is pár ilyen pólót, kapható IDE kattintva a honlapomon...

RS: Lehet unalmas kérdés, de mi lesz a következő? Annyi sok érdekes könyv van még pl. Randy Blythe, Corey Taylor vagy Frank Bello életrajza. Esetleg Egy Machine Head vagy Tool történetét feldolgozó könyv?

ÁKOS: A Type O Negative után muszáj lesz egy kis levegőt vennem, fordítok egy indiános könyvet. Amúgy ICE-T önéletrajzán gondolkodom, talán az lesz a következő, és közben a Koller tesók Sick of it All könyvét olvasom és az is tetszik, szóval ez a kettő esélyes, de itt már 2023-ról beszélünk. És ne feledjük a Beastie Boys intergalaktikus történetét, a második képregényemet, amelynek a forgatókönyvét már megírtam, a rajzoló, Csordás Dániel pedig a 6. oldalnál tart, csak most kicsit megakadt a munka. Azért remélem, ez is elkészül év végére.

RS: Van valami nagy bakancslistás könyv, amit szeretnél lefordítani, de egyszerűen még nem jutottál el sehogy a jogtulajokhoz?

ÁKOS: Volt egy érdekes szituációm Greg Prato íróval, aki Mike Patton nem hivatalos életrajzát jegyzi. Sikerült kapcsolatba lépnem vele emailen, de egyszerűen nem tudtam megvenni tőle a The Faith No More & Mr. Bungle Companion című könyvének a fordítói jogait egy magyar kiadásához. Hiába futottam neki többször is, nem adott magyarázatot, miért nem akarja, hogy kiadják más nyelven, más országokban. Feltehetően valami jogi huzavona lehetett / lehet a mű körül. Aztán megcsináltam a Faith No More történetét feldolgozó képregényt, úgyhogy most már nem is aktuális. Egyébként, most, hogy ezt így összeraktam, lehet, a sors akarta így, mert ha akkor lefordítom és kiadom azt a könyvet, sose ülünk neki Oravecz Gergővel a képregénynek és elkerül minket életünk egyik legnagyobb kalandja... 

RS: Nagy átlagban mennyi idő alatt készülsz el egy könyvvel?

ÁKOS: Három-négy hónap, attól függ mennyi más dolgom van.

RS: Milyen részekből áll egy ilyen folyamat. Netezel, szembe jön egy angol kiadás és akkor megfogalmazódik a gondolat, hogy ezt jó lenne lefordítani és jöhet a többi?

ÁKOS: Az első fázis többféle lehet: hírt kapok egy angol kiadásról, megrendelem neten vagy megkapom ajándékba, esetleg kölcsönadja valaki. De ne szaladjunk ennyire előre! Az első szűrő az, hogy szeressem az adott zenekart / főhőst, különben nem szívesen foglalkozom vele. Ezért nem fogok mondjuk Deep Purple vagy Scorpions könyvet csinálni. A második szűrő, hogy egyáltalán lenne-e értelme kiadni, érdekelne-e elegendő embert? Ebből a szempontból Nergal könyve meglepetés volt, mert szépen fogy, a hardcore zenekarok könyvei viszont neccesek, hiszen az underground undergroundjáról van szó. A harmadik szűrő, hogy elolvasom a könyvet, hogy lássam, elég jó-e. Ilyenkor fontosak az arányok, miről mennyit beszél a szerző, hogyan van megírva. Én például nem szeretem, ha mondjuk csak a zenész gyerekkoráról van szó és ott ér véget a sztori, hogy megalakult az adott együttes, vagy direkt kihagyják a húzós sztorikat, hogy az unokáik is el tudják olvasni anélkül, hogy megállnának a növésben... A negyedik szűrő, hogy meg tudok-e egyezni a jogokról a szerzővel / kiadóval / ügynökséggel. Először is, nem mindig triviális felvenni velük a kapcsolatot. Előfordul, hogy elavultak a neten szereplő kontaktok, illetve az se ritka, hogy hónapok telnek el, míg méltóztatnak válaszolni. Aztán meg kell velük értetni, hogy ez itt nem az Egyesült Államok, magyar kiadásnak csak a Kárpát-medencében van értelme, itt jóval kisebb a piac, míg egy angolnyelvű könyvet ugyanúgy el tud adni Ausztráliában, Új-Zélandon, Nagy-Britanniában, Amerikában, Kanadában stb. Nekik a határ a csillagos ég. Sajnos itt néha kudarcot vall az ember, mert süket fülekre talál. Ha viszont ez is sikerül, onnan „már csak” le kell fordítani, szerkeszteni, korrektúrázni, tördelni, nyomtatni, reklámozni, postázni, személyesen átadni... Gyerekjáték.