Hosszú kihagyást és több tagcserét követően végre megjelent a Dagoba nyolcadik lemeze. Ha hirtelen nem tudod, hová tedd ezt a fura nevű bandát, semmi gond, én is így voltam ezzel egészen a közelmúltig. Franciák, és modern groove metalt játszanak egy kis elektronikával és helyenként dallamos énekkel ízesítve, mondjuk a Fear Factory világától nem messze. Izgalmasan hangzik? Lapozz csak tovább!
A zenekar még időszámításunk előtt alakult (1997), ehhez képest elég sokat kellett várni, mire 2003-ban előálltak a bemutatkozó albummal. A következő másfél évtized a lassú fejlődésről szólt, amit gyakori tagcserék és kiadóváltások hátráltattak. Nálunk is koncerteztek már, jellemzően más bandák előzenekaraként. A legutóbbi albumot követően a teljes legénység lecserélődött, mára az énekes Shawter maradt az egyetlen alapítótag. Találtak viszont egy közepesnél nagyobb kiadót az elragadó nevű Napalm Records képében, velük közösen igyekeznek az újrakezdést, majd egy komolyabb áttörést megalapozni. A kiadó eddig rendesen odatette magát, négy videót is forgattak a lemezhez, ami azért nagy szó, mert összesen nyolc dalból áll.
Az intró szerepét az alig kétperces Neons tölti be (ezt nem számoltam bele a nyolcba), tele fura zörejekkel. Még talkbox effekt is van benne, de a felénél azért megjelennek a hagyományos hangszerek is. A végére sikerül egész emelkedett hangulatot teremteni, szinte olyan, mintha egy hagyományos power metal lemez bevezetőjét hallanánk.
Az első rendes dal, a The Hunt megint prüntyögéssel indít, majd belép a markánsan hallható lábdob. Úgy fél percet kell még várni az énekre, akkor végre megnyugodhatunk, mégiscsak extrém metál a móka neve, nem valami ezoterikus zenébe oltott Running Wild-ot rejt a dekoratív borító. (Szerintem egy Ferrari Testarossa van rajta, ha esetleg benéztem volna, írd meg kommentben!) A dal szerkezete bátran rúgja fel a megszokott sémákat. Nemcsak a verze-refrén elkülönítése okozna fejvakarást, de mindezt súlyosbítják az össze-vissza tört ütemek, kiállások. A közepén a bömbölést felváltja a tiszta (na jó: tisztább) ének, onnantól egy elnyújtott decrescendót hallunk. Emiatt hosszabbnak érződik, pedig csupán négyperces.
Az első benyomás további ismerkedésre sarkall, amit a Sunfall elején hallható zakatolós riff/lábdob páros tesz még vonzóbbá. Szeretem, ha a lábdobot hangsúlyosra keverik, és ott dörömböl szinte az agyunkban. A minap beruháztam egy pro fejhallgatóba, és pont akkor jelent meg a By Night is. Letaglózó élmény volt a hangzása, azóta se tudom, hogy a lemez horzsol ennyire, vagy a füles ilyen jó, hehe. Valószínűleg sok digitális varázslás is van benne, de valóban etalon a produkció. A dal valamivel könnyebben emészthető, Shawter még egy dallamos refrénnel is megpróbálkozik benne.
De az igazi meglepetés az On the Run képében éri a hallgatót. Földöntúlira effektezett zongorával indul, majd dallamos női éneket hallunk. Nem árulják el, ki volt a vendég (a művésznő saját kérésére), ettől csak még érdekesebb. Ez az egyik kiemelt dal a lemezről, az lehet a szerepe, hogy minél több új hallgatót szólítson meg. Lesz olyan régi rajongó, akinek ennyi puhánykodás már túlzás, de akik nem ismerik az előzményeket, esetleg az átlagnál nyitottabbak, kajálni fogják ezt a dalt. A videóval együtt valóban képes külön világot létrehozni, szinte invitál arra, hogy jobban belemélyedjünk. A kisfilmben feltűnik egy Volga M24-es, valamint a különleges szépségű Tori Davies, egyik sem megszokott metalcore kellék. Semmi baj az olyan zenékkel, amiben konstans megy a gyalulás, de értékelem, hogy a Dagoba ennél valamivel magasabbra célzott.
Egy rövid átvezetőt követően – amit képesek voltak Break-nek elnevezni – máris a lemez második felén vagyunk, és újabb potens dal, a City Lights következik. Ének szempontjából ez a legsokszínűbb, és az atmoszféra megteremtése megint hibátlanul sikerült. Van egyfajta sietős-rohanós hangulata. A Summer’s Gone érdekes szerzet: az elején olyan szintis pittyogás van, amitől már az én arcom is megnyúlt, majd a folytatásban végre tisztességes vérhányást hallunk, hogy aztán egy hard rockos refrén zavarjon össze végleg. Mégis működik, jó újra és újra elindítani, különösen ha valaki az ordibálós verze-dallamos refrén frakció támogatója. Főleg, hogy mivel európaiak, a dallamos részek tényleg azok.
A The Last Crossing a legtempósabb dal, mélyre hangolt, sodrós riffekkel. Még hörgős ének is került bele, és olyan klasszul, odaverősen van vége, hogy igazán kár volt mögé tenni egy kétperces levezetőt (Stellar). Mintha csak azt üzennék, hogy bocsi, hogy kiabáltunk, cserébe itt van egy kis liftzene, attól majd lenyugszol.
A By Night még az átvezetőkkel-intrókkal együtt is csak 40 perc, de ez nem válik hátrányára. Hiába oldották dallamokkal, hangeffektekkel, azért mégis egy súlyos, nehezen emészhető lemez lett. Tömény, mint egy boeuf bourgignon, abból is csak az igazán kemények kérnek repetát. Ha felületesen hallgatjuk, úgy is képes átadni azt a sok energiát, de ha elmélyedünk benne, számtalan felfeledezni való részletet kínál: lehet tanulmányozni az ütemeket, helyenként többszólamú éneket, meg persze a mindeféle samplereket. Ha nagyon kukacoskodnék, egy kicsivel több karaktert kívánnék a dalokba, mert könnyen összemosódik a sok hosszan kitartott hang.
De inkább nem kukacoskodom, hanem drukkolok a csapatnak, hogy második nekifutásra jöjjön össze nekik. A lemezanyag bölény, a kiadó minden jel szerint mögöttük áll, és néhány hét múlva indul a turné is az Infected Rain vendégeként. Magyarországot ezúttal elkerülik, de Bécsben és Prágában is el lehet csípni őket. Ha bejönnek az olyan bandák, mint a Gojira, Fear Factory vagy Orbit Culture, érdemes próbálkozni a Dagoba lemezével is. Ha pedig junior tagozatos rocker vagy, és a Nightwish meg a Sabaton után szeretnél szintet lépni, arra is alkalmas. A Slayer feloszlása után a durvább zenék királyi trónusa továbbra is betöltetlen, de a Dagoba képében újabb aspiráns érkezett, akivel később még számolni kell.
