Hihetetlen! Egyszerűen ez a szó jut csak eszembe arról, hogy a Machine Head (számomra) legkedvesebb albuma, a The Blackening idén tizenöt éves. Sokat gondolkoztam, hogy itt most mit is kéne írni, hogy kedvet csináljak a cikkhez, de ez az album önmagáért beszél. Emlékezzünk közösen!
Éppen készültünk nagyban az érettségire, rettegtünk a matektól (nem hiába) és közben kijött a Machine Head zenekar hatodik albuma. Én valahogy előtte nem kerültem képbe a zenekarral. Kapisgáltam, hogy van egy zenekar, akik most "visszajöttek a süllyesztőből" az előző anyagukkal a Through The Ashes Of Empires-szel, de annyira nem pörögtem a dolgon. Aztán meghallottam az Astetich Of Hate-et és egyből azt mondtam, hogy ez nekem kell, sőt ide a korábbi anyagokat is! Ma is úgy gondolom, hogy a Machine Head az a zenekar, aki tíz évente egyszer alkot egy hatalmasat, elkapja az adott korszak szellemét és utána megint egy jó időre megy a levesbe. Amikor még sehol se volt a nu-metal, de kihozták a The Burning Red-et az valami zseniális lehetett. Őszintén, én a piros albumért és a Supercharger-ért is iszonyatos módon rajongtam. Szerintem, azok az albumok egyszerűen zseniálisak. Imádom minden másodpercét, és ezt fejelték meg a The Blackening-gel, ami szintén egy tökéletes album. Ellenben én a The More Things Change...-et és a már említett Through The Ashes Of Empires lemezeket nem bírom végig hallgatni. Na, most erre a bevezetőre csak azért volt szükség, hogy az ősfanok már most meggyűlöljenek, a többiek meg ne is foglalkozzanak azzal, hogy mi tetszik nekem. Nézzük, hogy is volt ez az egész?
Konkrétan az utánaolvasásig nulla információm volt a 2007 március 26-án megjelenő albumról, aminek az előkészületei már 2005-ben elkezdődtek. Egészen pontosan McClain és Flynn elkezdték csiszolni a dalokat, hogy sokkal keményebbek legyenek, elnyerjék a majdhogynem végleges formájukat. Ekkor még összesen tizenhárom tétel szerepelt a lehetséges kész dalok listáján. Ekkor Flynn még úgy nyilatkozott az egyik dalról, hogy az olyan, mintha egy iszonyatosan béna Slayer - Angel Of Death feldolgozás lenne, de valamiért azért mégis megtartják, noha utálja játszani a dalt (erről majd még mesélek) A Machine Head 2006 augusztus 21-én lépett be a stúdióba, hogy felvegye soron következő albumát, amivel megváltják (újra) a metalvilágot, és rock történelmet írhatnak. Bár ekkor ők erről még, szerintem álmodni sem mertek. Sokkal inkább bíztak abban, hogy fenn tudnak maradni a vízfelszínen azzal a hozzáállással, hogy leszarnak mindenkit és mindent. Olyan dalokat fognak írni, amilyeneket ők akarnak! Az új album producere ekkor már másodízben, ismét Robert volt. A tizenhárom demó dal az idő folyamán megduzzadt és összesen huszonhat dalt rögzítettek, amiből csak nyolc került fel az albumra. A hatodik stúdióalbum a Roadrunner Records gondozásában jelent meg, noha komoly aggályai voltak a vezetőségnek bizonyos dalokkal kapcsolatban. Biztosak voltak abban, hogy az olyan dalok, mint a Now I Lay Thee Down nem fognak átmenni a rádiók szűrőjén, hiszen gyilkolásról, kettős gyilkosságról dalolni közel hat percen keresztül nem éppen rádióbarát megoldás. Illetve az albumot nyitó Clenching The Fists Of Dissent tíz és félperces hosszával is komoly gondjai voltak a kiadónak. Azon gondolkoztak a zenekar elmondása szerint, hogy vajon ki a fene fog ezután végighallgatni egy albumot. Eléggé sok ember magasra emelheti most otthon a kezét, szerintem. Az albumot Londonban keverte Colin Richardson, a hangmérnöki munkát pedig Mark Keaton tudhatja magáénak, de akkor essünk is neki ennek a remek nyolc dalos albumnak, aminek a hossza nem kevesebb, mint hetvenhárom perc. Azt azért még érdemes elmondani, hogy az album jelen állás szerint negyven különböző verzióban kapható. Aki szeretné vinyl formátumban is a polcán tudni, annak pedig eléggé mélyen a zsebébe kell nyúlnia (ha megvan nektek, akkor bombázhattok minket majd a Facebookos post alatt képekkel) Az első héten Amerikában a lemezből több, mint tizenhatezer példány ment el. A megjelenésekkor a Billboard listán az ötvennegyedik helyig kúszott fel, ellenben a világ más pontjain benne volt több helyen is a legjobb húsz között.
Az albumot a már említett epikus hosszúságú ballada a Clenching The Fists Of Dissent nyitja. Rob bácsi nem volt rest a dalszöveggel, hiszen igazán bő lére engedte a mondanivalóját ebben a nótában. A dalban összesen több, mint három elektromos gitárt, három akusztikusat és két basszusgitárt használtak. Két dalról nyilatkozta azt Flynn, hogy iszonyatosan nehezen adta meg magát, ezek álltak össze a legnehezebben ebből pedig az egyik a nyitó nóta. A The Blackening lírai témái közé tartozik a szerelem, a háború, a szervezett vallás, a társadalom iránti harag és a Machine Head „győztes mindent visz” szelleme. Napjainkban a háborús témájú dalok totál helytállóak, így ez a nyitó szerzemény is aktuális (sajnos). Nem vagyok egy ikergitár/ két gitár párti ember, nem szeretem a lírai, hatalmas dalokat, de ez a lemez a kivételek közé tartozik. Egyszerűen az egész magával ragad, és maga alá temet. Rob soha nem nyújtott még ilyen jó teljesítményt. McClain pedig az a dobos volt, aki nagyon meghatározó volt az én zenei munkásságomban. Nekem még egy hatalmas bakancslista, hogy vele leülhessek egyszer beszélgetni, mind technikáról, mind a beállításairól és egyéb finomságokról. A dalnak van egy hatalmas húzása. Nagyon érezték ezek akkoriban, hogy hol kell visszafogni a lovakat és melyik az a része a dalnak, ahol a gyeplőt egyszerűen csak előre kell vágni és szarni arra, hogy mi fog történni. Talán ez is az egyik oka, hogy ilyen iszonyatosan hosszú dalok születtek. De az a jó az egészben, hogy ezek a dalok nem lesznek unalmasak. Rob sem megy el nyálba, nem akar semmit sem túljátszani. Pontosan annyit hozott amennyit megkívánt az adott dal. Öt perchez közeledve van egy kiállás/átvezető rész, ami olyan, mintha szenvedne az ember. Ezután jön még egy átvezetés és jön a tipikus csorda vokálos FIGHT! rész, ami a szívemcsücske.
A Beautiful Morning nyitó riffje és a jellegzetes Fuck You All, amit kis hazánk egyik ismert zenésze is próbált meghonosítani, egyszerűen megadja azt az energiát az embernek, hogy amikor hulla fáradtan baktatsz haza felé, még akkor is azt mond, hogy "b@ssza meg mindenki" és tele leszel energiával. A dallamos refrén eléggé szokatlan elsőre, de még durvább, ahogy hirtelen megszakítják és vissza jön az a kemény groove. Itt mutatkozik meg igazán, hogy a jövőben mit is várhatunk a gépfejektől a következő albumokon, noha mai napig vallom, hogy a Locust egy sokkal jobb album lett volna, ha nem a hetedik a sorban, hanem a The Blackening elődje. Mondjuk egy ennyire erős album után, nem is lehet jobbat produkálni, maximum ezt a szintet hozni. Nem hiába volt így ezzel az egész zenei sajtó. Mindenki megemelte 2007-ben a kalapját a zenekar előtt és csak tisztelegni tudtak. De mit is várunk, amikor egy közel öt perces dalban is annyi energia van, annyi lendület, hogy az egy percig sem hagy minket leülni és az utolsó percben is arra leszünk figyelmesek, hogy csak rázzuk a fejünket. Az epikus énekes lezárás után, ahol az angyalkák haldokolnak, na azután történik viszont az egyik legnagyobb csoda, amit ekkortájt hallani lehetett a metal zene világában. A megbabonázó basszussal indító dal, amire elkezdődik az iszonyatos kalapálós dob.
Itt van az Aesthetics Of Hate, ami a lemez egyetlen kislemez dala is volt. A dal születése sem mindennapi. Az igazi gyűlölet szülte a dalt, ami Robból fakadt egy író iránt. Név szerint William Grimmelnek szól a dal, aki az Iconclast webhely számára írt egy cikket amiben dicsőítette Dimebag gyilkosát. A dalt anno Grammy Díjra is jelölték (és meg is nyerte azt) de meglepő ez? Ennél nyersebb, őszintébb, a PanterA előtt fejethajtóbb dalt soha nem írhatott volna a zenekar. A dal közepén az a leállós rész, és utána a felezett tempó valami zseniálisan van kitalálva. A gitárok eszméletlen "metalosan" szólnak, pedig én nem szeretem ezt a Peavy féle soundot, de itt mégis imádni lehet csak. A Now I Lay Thee Down megint csak egy érdekes szerzemény, ami azért került fel a zenekar elmondása szerint az albumra, mert ezzel sem tűrtek semmilyen kompromisszumot, és biztosak voltak benne, hogy egy öngyilkosságról, kettős gyilkosságról szóló dalt soha nem fognak sehol sem lejátszani. A dal amúgy az előző album dallamosabb, középtempós vonalát viszi tovább. Nem lep meg senkit, hogy ez egy szakítós/szerelmes dal, de hát nehéz is lenne ilyen témával másról írni. Az ikerszólók itt is megjelennek, de itt már nagyobb hangsúlyt kapnak, mint az albumon korábban. Talán ekkora jelentősége még csak a Halóban van. Imádom a dalban, ahogy Dave vereti a pergőt és annyira együtt lélegzik a gitárokkal. Nem hiába volt, hogy a dobos 1995-től 2018-ig együtt zenélt Robbal. Érezték egymás rezdüléseit és az ilyen párosok képesek arra, hogy igazán maradandót alkossanak. Oké kellett Adam Duce is, aki a kezdetektől volt 2013-ig a zenekar tagja. Érdekes, hogy Rob mellől az évek alatt, hogy kipörögtek a masszívnak hitt társak. De nem is ez a lényeg, hogy a csávó őrült, vagy csak úgy viselkedik, mint egy őrült, hanem az, hogy lerakott pár eléggé alaptételt az asztalra. A Slanderous-szal maradunk az önmarcangoló, gyilkolós, szerelmes témánál. Az album egyik legegyszerűbb, legprimkóbb daláról beszélünk, már, ha szabad ilyet mondani erre az albumra, amin minden szerzemény egy mestermű. De én pontosan ezért imádom ezt a dalt, mert nincs túlbonyolítva. Itt nem a gigantikus gitártémák vannak előtérbe helyezve, hanem sokkal inkább az, hogy összehoztak egy dalt, ami tele van lendülettel, és egy tökös kis szólóval is. Itt sokkal inkább a markáns groove metalra jellemző riffeken van inkább a hangsúly, amit megfejeltek azért némi technikával. Nagyon ötletesen ki van találva, hogy a dal az utolsó fél percében elkezd lelassulni, illetve elkezdik jobban levezetni a nótát és ezzel is megágyaznak a következő szerzeménynek.
A Halo egy zseniális alkotás úgy, ahogy van. A vallással foglalkozó dal, egy remek riffel kezd el építkezni, amire rápakol még a zenekar egy olyan témát, amit tényleg csak úgy tudok leírni, hogy eszméletlen. Olyan az egész, mint maga az elvakult vallás, ami tényleg szépen lassan kebelez be magának, felemészt és utána nem tudsz szabadulni tőle sehogy. Tiszta énekes refrén, amit koncerteken anno telitorokból ordítottunk. Dimebag, ha élne tuti felhívta volna Robot, hogy "Öreg, ez a riff annyira jó, kérlek nyomassuk már együtt is". Hihetetlen, hogy a kétezres években mire voltak képesek a zenészek. És talán ez hiányzott most a legjobban az elmúlt évtizedből. Nem voltak ilyen albumok, amikre mindenki azt mondta volna egy az egyben, hogy TÖKÉLETES. Ezek tűntek el és nem tudom, hogy miért?! Öregednek a zenészek, a következő generáció nem erre lett kitalálva, gőzöm sincs. De biztos, hogy ennyire összetett dalt írni, ami folyamatosan fenn tartja a figyelmet, iszonyatosan nehéz lehet. A Wolves-ot Flynn az egyik legnehezebb tételüknek nevezte. Elmondása szerint, annyira feszesen, annyira pontosan kell élőben játszani a dalt, hogy az már szinte embert próbáló feladat. Nem is csoda, hiszen az első percben is kapunk egy olyan szólót, amitől nem is értünk, hogy lehet lepengetni. Majd jön az a kis breakdown, hogy megtudhassuk milyen is az igazi fájdalom. A dal akár csak az elődje kilenc perc felett van. Lássuk be, hogy az albumok elejére és végére nem igazán jellemző, hogy ennyire hosszú témákat pakoljanak a zenekarok. Oké, a végére a nyugisabb, elszállósabb dalokat simán lehet, de ez a dal őrületesen tempós. Az eljátszása tuti felér harminc perc eszméletlen kardió edzéssel. Fejben és fizikailag is teljesen ott kell lenni, hogy az ember ezeket a dalokat pontosan, és jól tudja előadni.
A zenekar miután kihozta a hatodik stúdióalbumát három évre el is indult, hogy azt népszerűsítse és a világ minden pontjára, köztük hozzánk is (Hegyalja Fesztivál) elhozza az új anyagot. Három év azért lássuk be, hogyha vannak benne kisebb megszakítások is, de marha hosszú idő. Ellenben az is egyértelmű, hogy erre az albumra a világon mindenhol kíváncsiak. Az sem véletlen, hogy a méltán híres konzol játék a Guitar Hero is beválogatta az akkor éppen aktuális kiadásához (Guitar Hero - Metallica) az Aesthetics Of Hate-et. Amondó vagyok, hogy üljetek le a kanapéra, a fotelbe vagy, ha úgy van dugd be a fülest és hallgasd végig ezt az albumot most, mert megérdemled Te is, meg Ő is.
Béke, Szeretet, Metal
