Ha az ember retro thrash vagy heavy metalra vadászik, a mindenkori német mezőnyre minden körülmények között bátran számíthat. Igazán komoly kutatómunkára nincs is szükség, hogy újabbnál újabb zenekarokba fussunk bele, jó esetben párszor lepörgessük az aktuális lemezüket, hogy néhány hét elteltével ne csak az érintett lemez címét, hanem akár a formáció nevét is törölje a memóriánk.
Ez a kijelentés így megfogalmazva talán sarkosnak tűnik, de a túltermelés mellett sokszor mi magunk is hibásak vagyunk abban, hogy bizonyos lemezek erre a sorsra kárhoztatnak. Feltehetően itthon néhány tucatnyian vagyunk, akiknek a német Blackslash neve mond egyáltalán valamit, netán konkrét emléke is van a baden-württembergi ötösről. A 2007-ben - tehát amikor a retro heavy metal a legnagyobb hullámokat verte – indult zenekar szorgos szereplője a maga regionális színterének. A Haas testvérek, azaz az énekes Clemens és a szólógitáros Christian által alapított kvintett feltehetően egy helyi baráti társaság, legalábbis erre utal, hogy a megalakulás óta tagcsere nélkül üzemelnek. Ez pedig ezen a színtéren, ezen a szinten mindenképp megsüvegelendő.
Az eddigi diszkográfia sormintája is mentes a kilengésektől. Egy rövidebb anyag (EP vagy split) után rendszerint érkezik az aktuális teljesértékű korong. Az utóbbiak sorában a márciusban megjelent, szállóigeként is helytálló címmel ellátott No Steel No Future már a negyedik megnyilatkozás. A fronton szereplő lóhajú Terminator pedig már visszatérő figura a germánoknál. A mindhárom fizikai formátumban (LP, CD, illetve természetesen kazetta) megjelenő korong nem kínál egyebet, mint további előtagok, jelzők, szókapcsolatok nélküli heavy metalt. Nem kétséges, hogy havonta – akarom mondani, hetente – látunk, hallunk ilyen lemezeket. A retro hullám ebben az alirányzatban ugyan manapság hol kisebb, hogy nagyobb lendülettel érkezik, de az ezredforduló óta folyamatosan jelen van az undergroundban.
Alappal merülhet fel a kérdés, hogy akkor mégis miért épp a Blackslash az, akikről a többi sorstárs rovására külön is megemlékezem. Nos, ahogy a zenei stílusuk, úgy az utóbbi kérdésre adandó válaszom is meglehetősen szimpla; jó dalokat írnak. Pont. A hatások, az úttörők, a tanítómesterek persze a Blackslash esetében is hasábokon keresztül lennének sorolhatók, épp úgy, ahogy úton útfélen a németek szemére hányhatnánk azt is, hogy semmi eredeti sincs a muzsikájukban. A hangzás kétségtelenül a retro irányába mutat, a dobok ennek ellenére kissé élettelenül, szintetikusan szólnak, a basszusgitár viszont jól kivehető a hangképben, mellyel a cél valószínűleg most is az 1983 körüli brit hangzás megidézése volt. A dalszerkezetek kialakítására szintén a NWOBHM tradíciói mentén került sor. A nóták felépítésében semmi rendhagyó sincs, a melodikus gitárjáték az Iron Maiden ikergitáros hangzását, a jól felépített, dúdolható szólók meg szintén őket és a korabeli Thin Lizzy dolgait idézik. Az esetenként túlvezéreltnek tűnő basszushangzás pedig a hőskorban szintén Steve Harris zenekarának védjegye volt.
Az egyes dalok szétcincálásának most semmi értelmét sem látom, akár a 2020-ban már kihozott Gladiators of Rock/The Power duót, akár a további nyolc dal bármelyikét pellengérre állíthatnám, mindegyik szerzemény hozza a kötelezőt. Talán még némi svédes íz is érezhető némelyikben a korai Europe/220 Volt nyomvonalán. A vokálok szintén rendben vannak, ellenben a tempókkal bátrabban variálhattak volna, mivel a dalok közel azonos utazósebesség mellett lettek lemezre véve. Üdítő kivétel a kissé felpörgetett címadó.
Visszatérve a kezdő gondolatsorra; a Blackslash negyedik korongjának van némi esélye arra, hogy nálam se a lemez címe, se a banda neve ne merüljön a gyors feledés homályába. A Maiden, illetve a korai Europe hívei mellett az Enforcer rajongói is adhatnak egy esélyt a No Steel No Future-nek!
