Úgy látszik idén a német thrash a rajongók nagy örömére sebességet váltott: júniusban érkezik a Kreator, most pedig a Destruction a Diabolical című albummal jelentkezett. A német thrash veteránok, a fennállásuk 40. évfordulóját ünnepelhetik ezzel a lemezzel, és mi lehetne jobb módja a 40. évforduló megünneplésének, mint a 15. album kiadása?

De jelentős változások történtek a zenekar háza táján: az alap Schmier-Sifringer duóból tavaly nyáron Mike Sifringer távozott, helyére Martin Furia argentin gitáros került, aki korábban hangtechnikusaként és turnémenedzserként dolgozott együtt a zenekarral, a Destruction pedig leszerződött a Napalm Recordshoz, amely az elmúlt pár évben Európa egyik legnagyobb metalkiadójává vált. Persze a Destruction az évek alatt sokat változott felállásában, de ez a jelentős személyi változás enyhén szólva is drámai a zenekar történetében. Sifringer kulcsfontosságú eleme volt a Destruction hangzásának, azonban úgy tűnik Martin Furia bemutatkozása újjáélesztette a zenekart.

Annak ellenére, hogy az eredeti gitárost és társalapítót elveszítették közvetlenül a lemez megírása előtt, a Destruction egyáltalán nem veszített eredeti szelleméből. A Destruction manapság egy nemzetközi banda, de zeneileg még mindig nagyon is német thrash metal! A masszív, súlyos hangzás ami a zenekar alappillére, a basszus és a vastag gitárok ami az albumok többségét olyan erőssé tette továbbra is megvan. A legszembetűnőbb irányváltást Schmier énekteljesítménye hozza, amivel igazán visszaforgatták a naptárt kb. '86-ra, sikolyai és hangja idézi legjobban a '80-as évek Destruction lemezeit. Bár sok tekintetben visszalapozták a naptárt a '80-as évekre, de így is megőrizte aktuális ízét a Diabolical, a zenekar tartja magát a 21. századi hangzásához, amely minden szempontból éles és tiszta. Azt az egydimenziós támadást, amit az előző albumokon nyújtottak, a hozzám hasonló hallgatók hamar megunhatják, de most a Destruction nagyobb kísérletező kedvet és hosszabb kompozíciókat mutat. Míg a korábbi albumaik kevésbé tértek el a megszokott formulától, az új kiadványuk számos előrelépést hozott a különböző tempójú és kísérletezőbb számokban, de a banda nem mozdult el túlságosan a Born to Perish-től.

Az Under The Spell bevezető egy rövid ambient intró indítja a lemezt, azután beindul a címadó dal, és elszabadulnak a lovak! A sötét és nyomasztó bevezető megfelelő hangulatot kölcsönöz, hogy szabadjára engedjék a tömény, gyors és dühös Diabolical, tipikusan szögesdrót Destruction-riffel, Schmier összetéveszthetetlen és ismerős sikolyával, Damir szólójával megfűszerezve, majd a No Faith in Humanity egy fokkal még felpörgeti a sebességet és még könyörtelenebb, évek óta a banda egyik legjobbja, az erős riffalapot ötvözi egy hipnotikus és erős szólóval. Ezután a lenyűgöző kezdés után a lassabb, zúzós Repent Your Sins folytatja, amit egy kitartó, jól elhelyezett "galopp" vezérel.

A Hope Dies Last a vadsága közben Schmier a szokásosnál is zökkenőmentesebben próbál megszólalni, szenvedélyesebben és életerősebben szól, mint az elmúlt években bármikor.míg a The Last Of A Dying Breed klasszikus hangzású germán thrash, olyan kiemelkedő riffekkel és refrénnel amelyeket a nyolcvanas években is írhattak volna, talán ez talán a legjobb dal a lemezen. A State Of Apathynak sikerült hoznia azt az energiát, amit az album első felében mutattak, a figyelemre méltó dob és a szóló igazi élményt nyújtott. A State Of Appathy és a Tormented Soul esetében is megbocsátható, hogy úgy gondolták a lassítás jó megoldás lehet ezen a ponton, az album lendülete kissé megakadt de a Tormented Soul visszaránt egy csúcskategóriás groove-os metallal. De egyértelműen kiderül, hogy más terveik vannak, amikor a Servant of the Beast bemutatja az egyik leggyorsabb riffet az albumról. Iron Maiden hatások kúsznak be a The Lonely Wolfba. Ami a kórusok folyamatos súlyát illeti odafigyeltek arra, hogy a hallgatók belekapaszkodhassanak valamibe, de ez soha nem áll távol a Destruction dalírási formulájától. A Servant of the Beast is túlmutat a megszokott formulán, a zajos rock, egy hatalmas kórus és a remek szólógitár felülmúl néhányat az előző albumok legjobbjaiból. A Ghost From The Past és a Whorefication két további remek példája a speed metalnak, másrészt a Ghost from the Past egyedülálló abban, hogy a ritmusaiban futólag emlékeztet egy gyerekmondóka játékosságára. Az album zárásaként Destruction visszanyúl a punkhoz a City Baby Attacked frappáns változatával.

Nincs kifejezetten rossz vagy gyenge szám, bár az album egyes pontjain nem lehet nem érezni az átható azonosság érzését. A Repent Your Sins általánosságban ezt testesíti meg; nem rossz, de hiányzik belőle az a máshol fellelhető szikra, amely a többi dalt felemeli a zenekartól megszokottak fölé, a Diabolicalon ez a kivétel a szabály alól; az album többsége inkább jó, sőt kiemelkedő. Damir Eskic könnyedén adja le a precíz, gyors riffeket, hatékonyan biztosítva, hogy minden refrén fülbemászó legyen. Felvezetései rövidek, de erősek, melodikus élt adva a gyakran disszonáns riffeléshez, bizonyítva Damir képességeit.

Ritmus és tempóváltásokkal Randy Black extrémre pörgeti a dobokat, ő diktálja a dolgokat. Nem túl bonyolult, de tökéletesen kiegészíti a többi hangszert, biztosítva, hogy a dobok ne csak a háttér részét képezzék, hanem aktívan erősítsék a zenét. Randy Black dobjainak bombázása szilárdságot és ügyességet is ad a banda ritmusszekciójához, biztosítva az alapokat, a ritmusszekció iszonyatos erővel húz végig a lemezen a befejezésig.Ugyanakkor a Diabolical tiszta hangzású, sőt időnként túl sterilnek is tűnik, mivel lesimították a durva éleket, amelyek a korábbi albumokon, például a The Antichriston annyira jellemzőek voltak és tizenhárom számmal túl hosszúra sikerült, így több himnuszra lenne szükségünk, mint például a Tormented Soul. Ha össze kellene foglalnom nagyon egyszerű: könyörtelen, brutális, gyors és dühös, vagyis Destruction. A Diabolical egy erős Destruction kiadvány, ami folytatja a Born to Perish által kijelölt utat és úgy tűnik, hogy a számok minősége jobb, mint néhány másik a 2000-es évek albumain hallhatóak közül, bár még mindig nem olyan "csúcs" mint a The Antichrist, de minden bizonnyal ez áll a legközelebb hozzá.

A Destruction általában megbízható a minőségi thrash-ben, a Diabolical szerencsére egy újabb jó minőségű teuton thrash album a rajongóknak és a banda jelentősebb arculatváltása ellenére - vagy részben azért - továbbra is bizonyítja, hogy továbbra is releváns a színtéren és zeneileg erős (bár Mike Sifringer valószínűleg hiányozni fog a zenekar régi rajongóinak).