Örvendetes, hogy a hazai black metal színtér újoncai között ugyan nincs túltengés, de egészséges mértékben mégis folyamatos az utánpótlás. A kép persze néha csal, hiszen egy-egy frissebb név mögött esetenként más formációkban már kipróbált muzsikusok állnak (pl. Mistcavern), de manapság is akadnak olyan fiatalabb zenészek, akik a fekete fém mellett kötelezik el magukat (lásd: Rém, Haenesy). Az utóbbiak táborához sorolható a mosonmagyaróvári Witchthrone is.

Az ötös három éve adta az első életjelet, a bejáratott formulával ellentétben ők nem demókkal, hanem időszakosan egy-egy szerzemény digitális változatával jelentkeztek. Be kell valljam, hogy a maguk idején ezek egyike sem jutott el hozzám, ahogy a helybéli Ventar zenekarral - mellyel a tagság szintjén is akad átfedés - közös, rendkívül limitált példányszámú split anyaggal is elkerültük egymást.

A metal.hu hátterével április végén került sor a tényleges; értem ezalatt a lemezes formában történő bemutatkozásra. Bizonyos fórumok ugyan EP-ként hivatkoznak a félórás This Place Is Hell, I Call It Home című anyagra, de nevezhetjük akár nagylemeznek is, hiszen a formátumok mára végképp elveszítették a jelentőségüket. A valóság egyébként valahol a kettő között van, hiszen a kiadvány az eddigi Witchthrone szerzemények gyűjteménye, újabb dalokkal és némi rendhagyó extrával kiegészítve.

A szélesebb körű bemutatkozásra hivatott anyag egy introval és egy levezetővel keretbe foglalva hat saját szerzeményt tartalmaz, illetve az egészhez hozzácsaptak egy rövidebb bónuszt is. Ami szembeötlő a Witchthrone kapcsán, az maga a vizuális oldal hangsúlyos szerepe, melyre  így utólag visszaásva a zenekar gyökereihez - egyébként már az előzetesen közzétett szerzeményeknél is fokozottan ügyeltek. Ehhez képest a promó képeken - nagyon helyesen - tudomást sem vesznek a stílus begyepesedett közhelyeiről. Nincsenek kényszerből felvett, mai szemmel már megmosolyogtató művésznevek, erőltetett pózok, maszkok, arcfestések, kámzsák; a srácok a zenekari kiállást teljesen alapra vették. Tisztában vannak vele, hogy ezek az elemek azon veterán bandák privilégiumai, akik ott voltak a kezdetekkor. Ellenben a borítókép minden elvárt stilisztikai elemet tartalmaz. Mivel a black metaltól nem elválaszthatók a külsőségek, ezekre muszáj volt kitérnem.

A zenei oldal kétségtelenül fekete fém, de az ortodox hallgatók számára elképzelhetőnek tartom, hogy kissé idegennek fog tűnni az a modernebb megközelítés, ahogy a Witchthrone fogalmaz. A hosszúra vett, de kétségtelenül hangulatos, ambientes Introt követően a talán legerősebb szerzeményükkel, a Failing Conscience-szel kezdik a dalok sorát. A Witchthrone a korszellemnek megfelelően értelmezi a black metalt, de nem merészkedik a stílusidegen elemek közelébe, az ötös mégis változatosan bánik a tempókkal. Doomos/drone-os elnyújtott riffek éppúgy szerepelnek az eszköztárban, mint a korai norvégokra jellemző tekerések. A vokálok talán a legkevésbé tipikusak, a megszokott rikácsolások mellett olyan, leginkább a deathcore műfajnak megfeleltethető hangok is előfordulnak, melyek ebben a zenei közegben kissé idegennek tűnnek, de az összhatás mégis működőképes. A billentyűkkel színesített Infernal Portal ugyan a zenekar epikusabb oldalát hivatott felvillantani, de itt is ötletesek a tempóváltások, sőt talán ez az eddigi legkönnyebben memorizálható Witchthrone szerzemény. A Horns hóvihara időutazás 1993-ba, a norvég fjordokhoz, a sejtelmesebb Shallow és az egyenletesebb vonalvezetésű Circle, illetve a Hell Campaign pedig szintén rendben vannak.

Az Outro után helyet kapott, fél perc alatti bónuszban pedig jövőbeni új énekesük Kleinráth Roland is bemutatkozik. A This Place Is Hell, I Call It Home egy ígéretes, az önállóságra törekvés célzatát is bátran felvállaló bemutatkozás a hazai black metal színtéren. Megérdemli az érdekeltek bizalmát.