Az amerikai Skillet visszatérő vendég a hazai fesztiválokon, illetve koncert színpadokon. Legközelebbi jelenésük a VOLT Fesztivál egyik húzóneveként júniusban, Sopronban lesz esedékes. A hazai média mégsem viszi túlzásba a négyes szerepeltetését. Egy kezemen, pontosabban néhány ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány magyar nyelvű virtuális ajánlóba futottam bele az idei Dominion kapcsán.
A Memphisből elstartolt kvartett azon a pályán mozog, ahol például az itthon kevésbé ismert, a tengerentúlon viszont csúcsra járatott Daughtry, a Reamonn, vagy a Three Days Grace, illetve az utóbbi években már Európában is nagyobb reputáció birtokában lévő Halestorm. Az adekvát műfaji megjelölés tehát rádióbarát, modern rock/metal, találóbb jelzős szerkezet nekem legalábbis nem jut eszembe ezekről a tipikusan észak-amerikai kortárs zenekarokról.
A Skillet esetében a jelzők sorát még a keresztény megjelöléssel is bővíthetjük. Bár, ha ezt nem hangoztatnák magukról, nekem minden bizonnyal kapásból nem is szúrna szemet a dolog. A friss CD-n is csak a Valley Of Death című szerzemény az, amelynél azonnal átjön a vallásos tartalom. A bő két és fél évtizedes múltra visszatekintő zenekar egyébként stabil játékos a maga térfelén. A Cooper házaspár, azaz az énekes/basszusgitáros John és neje, a gitáros/billentyűs/vokalista Korey idén már a tizenegyedik nagylemezükkel jelentkeztek. A dobos, Jennifer Ledger másfél évtizede muzsikál a Skillet soraiban, de a másik gitáros, Seth Morrison is bő egy évtizede van a fedélzeten. A Dominion pedig tökéletesen passzol az eddigi lemezek sorába.
Álszentség lenne tehát a poposodást, a kommercializálódást pont azon a kétszeres Grammy-jelölt zenekaron számon kérni, amelyik mindig is slágerekben, rádióbarát szerzeményekben gondolkodott, és ezt a törekvését sosem rejtette véka alá. A Dominion dalai ugyanezekre a szálakra fűzhetők fel. Árnyalatnyi különbségek persze mindig akadnak az épp aktuális lemezeik és a közvetlen előzmények között, de ezek a gyorsfogyasztásra berendezkedett felületes hallgatóknak feltehetően fel sem tűnnek majd.
Most talán valamivel több(nek tűnik) az elektronika, mint legutóbb, illetve ebből eredően némileg szintetikusabb a hangzás, de a Skillet ezzel együtt sem lépett ki a komfortzónájából. A zenekar mindig is a slágerekben volt erős, én pedig az esedékes albumaikat elindítva újabb és újabb rádió kompatibilis – már ha ez utóbbi kifejezés a mai viszonyok közepette már nem tűnik anakronisztikusnak - dalokat várok el tőlük.
Elvárásomat pedig már a nyitó Surviving The Game-mel teljesítik is. A refrén elsőre rögzül, akad itt némi extrém vokál, színezésként pedig női ének és egy jó adag elektronika is. Magyarán; a Skillet portáján minden maradt a régiben. A Standing in The Stormba a ritmikus és többszólamú férfi vokálok révén beleérzem a késői Linkin Parkot is, mégsem olyan popos az összkép, mint amilyen a One More Light esetében volt. Kb. ugyanez a vonal a későbbi Beyond Incredible is. A címadó némileg visszakeményít és a felépítése is trükkösebb, hogy azt ne mondjam, kevésbé slágeres, de a középrészt és a végkifejletet hallgatva itt is lejön, hogy a tengerentúli arénák közönségét ezzel is meg tudják majd énekeltetni. A már emlegetett Valley Of Death magasztossága még épp elkerüli a sziruposság csapdáját. A Destiny legnagyobb erőssége pedig mi más lenne, mint a sokszólamú vokál. Kíváncsian várom, hogy tartósan beragad-e majd a setlistbe. A megfontoltan adagolt dinamikai váltásokkal ügyesen sakkozó Refuge szintén a vokálokban erős, de ez nem újdonság azoknak, akiknek nem a Dominion az első találkozásuk a Skillettel. A maradék öt dal is teljesen rendben van, legyen szó akár a gépies ritmusokra építkező Shout Your Freedomról, akár az Ignite-ról, vagy épp a záró White Horse-ról.
Egyértelmű tehát, hogy a Skillet a Dominionnal sem lesz az ortodox metalosok kedvence, de ortodox metalosként sem érzem cikinek hallgatni a lemezüket. A maga slágeres jellegével együtt, sőt épp emiatt ez egy kifejezetten jól sikerült dalcsokor, melyet akár gitárgazdag popzeneként is jellemezhetünk. Találkozunk Sopronban!
