Egyszerűen imádom a műfaji határáthágásokat, nem bírok betelni velük. Valahányszor egy ilyen agyament ötlet megszületik, amelynek elméletben egyáltalán nem kéne működnie, a valóságban azonban nagyon is remekmű lesz, boldogan csapom össze a kezeimet fejemen elterülő vigyorral. A Combichrist - azaz Andy LaPlegua - pedig nem szívbajos bármit átlépni, vagy "miafasz?" fordulatokban bővelkedni. Gondoljunk csak a Bottle of Pain-re, vagy pusztán arra, hogy electróból death-be váltott és azóta is kutyulja.
Réges-rég volt, javában dinoszauruszok uralták a Földet, amikor az iszonyatosan industrial időszakomat éltem. Természetesen akkoriban nem kerülte el a látóterem a Combichrist, de még főleg a Get Your Body Beat pörgött a lejátszómban, s tán a Gyár Klub is létezett. Nagy lendülettel vettem az ívet a Barba Negra felé, olyannyira elszántan, hogy már a 6 órás kapunyitásnál ott toporogtam. Húsz perccel később ahogy körbenéztem a placcon, alig voltunk húszan, ültünk a csendben és napoztunk. Mintha nem is valami oltári buli készülne, hanem a szimbólumterápia meditációs ráhangolódása. Mintha nem is valami rock klub szabadterén csücsülnénk, hanem matekdolgozat íráson. Semmi zene nem szólt. Fájdalmasan kúszva telt az idő, már éppen elgördült mellettünk egy ördögszekér, amikor a kiírtnál némivel korábban a KR3LL véget vetett a furcsa légkörnek és belecsaptak - bent a sátorban.
Csupán lézengtek az emberek, ám ez mit sem zavarta a triót, jókora energiával robbantak be. A beltéren a pultok kietlen ürességbe zárkóztak, rá voltunk szorulva hát Tommy Muratore figyelemfelkeltő gitárjátékára. Valósággal félbehajolva nyűtte, forgatta hangszerét, közben Keresztes Viktor pontosan adta az ütemet. Linda Daemon énekesnő egy erőshangú, a színpadon élénken táncoló, kifejezetten szimpatikus jelenség. Két dal között megragadta a lehetőséget megdicsérni egy néző outfitjét, valamint méltatni az utánuk következő fellépőket. Korrekt együttes, a második nagylemezük éppen a MAHASZ lista élén trónolt azokban a napokban. Ezen örömükben felajánlották a gyülekező publikumnak, hogy ajándékba osztogatnak belőle. Bennem az A Night Out szerzeményük ragadt meg a legjobban élőben.
Odakünn megtelik a napozós chill terasz, ennek ellenére csupán a középső pult üzemel. A merch stand felé senderülök, egy cetli virít rajta, miszerint a fellépés után itt vár mindenkit Mimi egy talira. Mimi Barks az én nagy felfedezettem május hónapban. Az egész túrán kíséri a Combichristot, a napi sztorikból láthatóan remek kapcsolatot ápolnak. Az öltözékére nem lehet panasz, bitangul mutat benne, a legapróbb részletekig kifundálta. Ezt akkor vettem szemügyre, míg az utolsó KR3LL nóta alatt grasszált a hallgatóságban. Mimi úgy vonaglik, rángatózik a színpadra rögtönzött emelvényeken akár egy áramütött giliszta. Közben üvölt és üvölt.
Szintén trióként működő gárdájával doom trap stílusban zaboláznak, olyan hangzavarral, amilyet már régen hallottam hármastól. Mimi egy váratlan fordulattal eltűnt, majd a dobok mögött bukkant fel, és hasonló szorgalommal kezdte püfölni, ahogy ordít. Eközben dobosa előre jött lejteni egy bizarr csűrdöngölés formájában. Szeretem, ha szórakoztatnak, ezt nem győzöm mindig hangsúlyozni. Ne hagyjátok ki a Barks hölgy műsorát, amikor legközelebb kis hazánkban jár, jó móka! Kifejezetten sajnáltam, hogy félig sem telt meg a Barba közben. A show után Mimi valóban ott bratyizott a merchben, türelmesen, kedvesen. Itt már igazi kis tünemény volt — még hanghordozó nélkül is, pedig boldogan vettem volna.
Felharsan az intro, csuklyában bevonulnak a főprodukció tagjai. Hangos éljenzés fogadja őket, a korábbiakhoz képest sokadalom gyűlt össze eddigre a Barbában. Az első hörgésnél egyszerre ugrik az tömeg. Bevallom, nehezen követem, kik veszik körbe a norvég LaPlegua-t, Ő amolyan magában alkotó, egyedül megvalósító forma, aki fellépésekre visz arcokat magával. Most öten álltak a világot jelentő deszkákra: 2 gitár, 1 basszus, 1 dob, meg a főhősünk. A billentyűk egyelőre magányosan álldogáltak. Elliott Berlin azzal indított, hogy ököllel ütötte bőgőjét, szóval biztosan fasza választás turnéra vinni.
Akárcsak a ma esti előfutóik, a Combichrist szerzetei sem álldogálnak, kihasználják a porondot, ez a dinamizmus márpedig ragadós, a nép ropja. Andy LaPlegua sűrűn tekint körbe elégedett mosollyal, van is rá oka, mert bár közel sincs teltház, aki itt van, láthatóan partizni jött. Érdekes ellentét a frontember zord ruházata és kellemes mosolya. “Jump! Jump” - buzdít Andy, mintha bármi szükség volna rá. Elliot közben Jamie Cronander (egyik) gitárossal elfoglalta a billentyűket, alkalomadtán egy hatalmas különálló dobot is üt. Egy svájci bicska ez a fószer. Amikor éppen nem ugrálunk menetelünk. “Azután, ami történt, ne vegyél semmit biztosra. Köszönjük, hogy itt vagytok. Mulassatok velünk!” - ezzel utalt a globális állapotokra Andy, egyben adott coelhoi tanácsot az élethez. Mondjuk belekötni nem tudok. A közönség szót fogad, s teszi ezt ugyanúgy, amikor moshpitre vagyunk felszólítva. Középütt egy gitárnyakat látok felbukkanni, ez az állat Elliott lement a tiprásba. Amikor azt hittem, ennél jobban már nem őrülünk meg, felcsendül a Shut Up and Swallow. A végéhez közeledve Andy elkiáltja magát “Let’s dance!”. Eddig mi a tökömet csináltunk? Én kérek elnézést. Szétszedi a nagyérdemű a sátrat! A fináléban visszatér Mimi a színre egy dal erejéig a Combichrist legénysége közé, teljes a katarzis. Ha a vasárnapi ebéd után meg tudtunk mozdulni, megérte a hétfői másnaposságot.
Fotók: Bende Csaba, Zenefestő. További képek ITT, ITT és ITT.
