Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.

Amióta a Rockstation magazin létezik, még egy cikk sem született a Morgana Lefay zenekarról, ami érthető is annak tükrében, hogy a legutóbbi lemezük 2007-es, és tudtommal Magyarországon sosem koncerteztek. Kezdjük hát egy rövid zenekari történettel, aztán jöhet a magnum opus – ha már latin a címe, hehe.

A banda 1986-ban, egy Bollnäs nevű svéd kisvárosban alakult, akkor még Damage néven. (Érdekesség, hogy szintén a város szülötte a dallamos metalban utazó Bloodbound is, csak kicsit későbbről.) A korai időszakról kevés infó lelhető fel, annyi biztos, hogy lemezt nem adtak ki ezen a néven. 1989-ben vették fel a Morgana Lefay nevet az Artúr-mondakör boszorkánya után, majd egy évre rá saját kiadásban jelentették meg a bemutatkozó anyagukat. A Symphony of the Damned eredeti példányai mára fellelhetetlen kincsek, de akit maga a zene érdekel, könnyen megtalálhatja valamelyik újrakiadást vagy digitális verziót. Az első lemez elég vegyes zenét rejt, és a hangzása is olyan-amilyen, de már akkor megmutatkozott a csapat dalszerzői tehetsége. A lemez és a kapcsolódó koncertek elég hírverést csaptak a banda körül ahhoz, hogy felkeltsék a Black Mark kiadó érdeklődését, akik végül szerződést ajánlottak nekik.

A következő lemezeik már a német kiadónál jelentek meg, ami bebiztosította a helyüket az undergroundban. Ezt sajnos kétféleképpen is érthetjük, mert bár egy kezdő csapatnak komoly lendületet ad egy lemezszerződés, a Black Mark ténykedése később inkább gátat vetett a további növekedésnek. 30 év távlatából persze nehéz okosnak lenni, de a korabeli interjúk és más zenekarok elmondása alapján általános vélekedés, hogy a Black Mark nem állt a helyzet magaslatán ami a promóciót illeti. Négy lemez után a Morgana Lefay összerúgta a patkót velük, végül csak úgy tudtak szabadulni tőlük, hogy feloszlottak, és Lefay néven alakultak újjá az eredeti tagság felével. De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartottunk, hogy a fiatal svédek végre szerződést kaptak, ennek örömére 1993-ban mindjárt két lemezzel is jelentkeztek – gondolom, addigra rendesen felstócoltak az elkészült dalokból. Ha nem is voltak ott minden rockmagazin címlapján, azért lehetett róluk hallani, a kritika szerette őket, még az MTV is beválogatta egy-két klipjüket, persze szigorúan csak késő este. Kialakult a saját stílusuk, amit nehezen lehet bármilyen kategóriába szuszakolni – kivéve ha megelégszünk annyival, hogy heavy metal. De a rockerember már csak olyan, hogy szereti az egyszerű válaszokat, a címkéket, és a „tudod, olyan, mint…” kezdetű definíciókat. Ez az, ami az esetükben nehezen működik. Van a zenéjükben egy jó adag thrash, különösen a riffelés terén. Ez képezi a dalok alapját, szép egészségesen röfög a két gitár. Ugyanakkor a szélvész-tempó nem jellemző, csak ritkán vannak duplázós vadulások, és az ének is dallamos. Felfedezhetünk power metal elemeket is, már a fogalom eredeti értelmében (korai Savatage, Iced Earth), kár, hogy ez a műfaj a 90-es évek derekára elveszítette korábbi népszerűségét. Aztán itt van Charles Rytkönen énekes, akinek a hangja a fiatal, zabolázatlan Jon Olivát idézi, de képes emlékezetes dallamokra is. Mellesleg igazi antisztár alkat, akárcsak a többiek. A szövegek sokat merítenek a fantasy világából, több dalban Középföldét is megidézik – ez sem volt általános akkoriban, a Gyűrűk Ura filmek csak évekkel később jelentek meg. Szóval maradjunk annyiban, nem volt egy könnyen eladható produktum a Morgana Lefay és az ő művészetük.

Hogy valamelyest segítsenek ezen, egy régi, jól bevált trükkhöz folyamodtak: feldolgoztak (vagy ahogy mondani szoktam: megzenésítettek) egy popslágert. Jó svéd patriótaként a választásuk a Voulez Vous-ra esett (ABBA), és a mai napig ez a legismertebb, legtöbbet játszott daluk. Nem nagyon bántották az eredetit, megmaradt a dal karaktere, csak adtak hozzá pár szaftos, cupákos riffet. Talán épp ezen fellelkesülve valamelyik kiadó később egy egész lemezre való ABBA-feldolgozást gereblyézett össze, jobbára másodvonalas metal bandákkal. A Voulez Vous azon is szerepelt, és a jobbak között.

Így jutottunk el 1996-ig, amikor is négy lemezzel a hátuk mögött mertek nagyot álmodni, és írtak egy konceptalbumot. A Maleficium (a latin cím jelentése kb. bűn, gonoszság, gaztett) egy történetet mesél el, amiben egy városi elöljárót megkínoz, majd kivégez az inkvizíció. A vád szerint fekete mágiát gyakorol, amit a kínzások hatására be is vall, és máglyára vetik. Halála után azonban szellem-alakban visszatér és bosszút áll. A szövegek egy része párbeszédes formátumú, de jellemzően egy dal egy adott szereplő mondandóját tartalmazza. Amúgy minden karaktert Charles alakít, nincsenek vendégénekesek. A játékidő túlmegy az egy órán, bár a 14 tétel nem mindegyike hagyományos dal, vannak köztük hangeffektek, összekötők is. Érezzük ugye, hogy ’96-ban, a hagyományos metal népszerűségének mélypontján ez azért rágós falat volt, hiába elsőrangú a zene és a kivitelezés is.

Már a bevezetőben megalapozzák a hangulatot (The Chamber of Confession), a rövid hangjátékban meghallgathatjuk, ahogy emberünket kínozzák, majd örvénylő riffeléssel indul az első dal, a The Source of Pain. A Metallica ugrik be mint referenciapont, már a ritmusgitározás vonatkozásában: a Master of Puppets, majd a fekete albumon hallhatunk ilyen falakat lebontó, mindent elsöprő riffeket. Persze a Maleficium büdzséje minimum egy nullával rövidebb volt, – inkább kettővel – így a hangzás nem ér fel Hetfield mesteréhez. De tény, hogy Charles hangja mellett a riffek adják a Morgana Lefay karakterét. Hallgassuk csak meg a dal középrészét: még a szóló előtt hosszan öblöget a két gitár, majd egy kiállás, és csak utána jön a szóló. A szöveg egy dialógus vádlott és vádló között, itt még tartja magát a főhős, ártatlannak vallja magát.

De ez nem sokáig marad így, a következő három dalban hallhatjuk, ahogy megtörik és feladja a küzdelmet. Végül a szomorúan visszafogott A Final Farewell-ben elbúcsúzik a lányától és megbékél a sorsával. A történet, egyben a lemez drámai csúcspontja a címadó dal, ami maga a vallomás: a meggyötört főhős végül bűnösnek vallja magát, és meghal a máglyán. Hogy is van a parancsolat? Ne ölj – azt majd mi intézzük… A dal egy lassú középtempós, málházós témára épül (természetesen bazaltkemény riffekkel megalapozva), a szinte egy hangon kántált kórus pedig a koncertek együtt-éneklős kedvencévé avatta. Nem kell elmélyedni a szövegben ahhoz, hogy átjöjjön a hangulat, valahogy mégis ez lett a zenekar egyik legnagyobb „slágere.”

Egy rövid átvezető után jön a harmadik kiemelt dal, amelyben a főhős visszatér a halálból, ez a Master of the Masquerade. Én úgy értelmeztem, hogy a szelleme egy őr lelkét szállja meg, de bevallom, itt kicsit elvont a szöveg. Talán már unalmas megint a riffet elővenni, de ez a pattogós, staccato megoldás a legkarakteresebb a lemezen, különösen amikor a pergővel együtt szól. Nekem, ha eszembe jut ez a dal, előbb ugrik be a riffje, mint a refréndallam, pedig az is emlékezetes. Utána jön néhány kevésbé erős pillanat, majd a szinte könnyed hangvételű Creatures of the Hierarchy és egy outro zárja a lemezt.

Azt már a legelején elspoilereztem, hogy a Maleficium nem lett siker, mondhatjuk, hogy a „rosszkor rossz helyen” iskolapéldája. Nem sokkal a megjelenése után a zenekar feloszlott, és a két vezéralak, Charles Rytkönen énekes és Tony Eriksson gitáros Lefay néven folytatták egy másik kiadónál. Két lemezt készítettek ezen a néven, valamint újravették a bemutatkozó Symphony of the Damned-et, így legalább az is könnyen hozzáférhető. Végül egy hosszabb szünet után visszatértek a Black Mark kiadóhoz és a régi névhez is. És láss csodát: a 2005-ös Grand Materia hibátlanra sikerült, többek szerint méltó a Maleficium régi nagy híréhez – magam is osztom ezt a véleményt.

Végül még egy lemezre futotta a lendületből, azóta a csapat tetszhalott állapotban van. A honlapjuk és a közösségi felületeik nem mutatnak életjelet, évek óta nem koncerteztek, bár hivatalosan sosem oszlottak fel. Legutóbb Charles-ról lehetett hallani, hogy egy zenés tehetségkutató műsorban volt mentor vagy csapatkapitány vagy mi, és a csapata meg is nyerte az évadot – de már ez is jópár éve volt. Legalább háromszor futottak neki, és egyszer sem sikerült az áttörés, én nem fogadnék rá nagyobb összegben, hogy újjáélednek, de ne legyen igazam! A Morgana Lefay mostanra bennfentes tipp, vagy ínyenc különlegesség lett, és ha eddig eljutottál a cikkel, csak ajánlani tudom őket. Semmi mesterkéltség, csak a nyers, sallangmentes zene, varacskosdisznó riffekkel és ráspolyos, de dallamos énekkel. Ne is lamentáljunk azon, hogy mi lett volna, ha profibb a kiadó, vagy mondjuk 2 évvel később, a Hammerfall áttörése után jönnek ki vele. Ha közel áll hozzád az Iced Earth, a régi Savatage, esetleg a Sanctuary/Nevermore világa, bátran vedd fel a rotációba őket is!