Egész éjszaka folyt a buli a kempingben, már jócskán hajnal volt mire elcsendesedtek az utolsó hangok is, így csak alig néhány órát tudtam aludni. Ahogyan világosodott összeszedtem magam és elindultam, hogy szerezzek egy életmentő kávét és zuhanyozzak. Már napok óta próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy 20+ év után ismét hideg vízben kell fürdenem reggelenként.

Miközben átsétáltam a kempingen direkt tettem egy kis kitérőt, hogy körbenézzek, a legtöbb autó természetesen osztrák és német volt, néhány svájci és egy svéd rendszámot láttam még, de nem is ez az érdekes. Hanem a felszerelés amivel fesztiválozni járnak. Lakóautók, lakókocsik, de a minimum a kisbusz, akkora expedíciós sátorral mintha Afrikában lennének szafarizni, az áramfejlesztő, a hűtőszekrény(!), a ventilátor és a grillsütő sem maradhatott otthon, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Azok pedig akik nem szeretnek sorban állni, saját zuhanyzót is hoztak. A zene a nagy hordozható hangszórókból szól, amihez természetesen diszkófény is kell, hogy tökéletes legyen a hangulat egész éjszaka. Útközben néhány hozzám hasonlóan korán kelő fesztiválozó kissé bágyadtan, másnapos fejjel, de mosolyogva kívánt jó reggelt. Megittam az éltető kávét, hogy lelkierőt merítsek belőle a zuhany előtt, de felesleges volt az aggodalmam: meleg víz jött a zuhanyból!

Az Area 53 teljesen környezetbarát fesztivál, ami nem merül ki a re-poharakban, hanem a WC-k és a zuhanyzók is környezetbarátok. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen takarítják és ürítik őket (nincs fesztiválos "Toi-Toi élmény"), a teli szemeteszsákokat pedig mindegyik nap elvitték. Utána próbáltam egy kicsit bepótolni az éjszaka elmaradt pihenésből, hogy egész nap bírjam a gyűrődést, de nem igazán ment, mert 9-10 felé ismét beindult a "zeneszolgáltatás".

Elsőként a Darkfall nevű osztrák zenekar koncertjét néztem meg. A Darkfall egy 1995 óta létező zenekar és Ausztriában intézménynek számít, ha dallamos death/thrash metalról van szó, ennek ellenére még nem hallottam róluk. Hazájuk szinte minden színpadán játszottak már, de a több mint húsz éve működő grazi zenekarnak mégsem jött el a nagy áttörés. Talán azért sem mert nem túl aktívak, mindössze két teljes hosszúságú nagylemezük van és nem is koncerteznek túl sokat.

Thrashes death metal, masszív dobokkal és durva énekkel szerepelt az étlapon, rengeteg dallamos betéttel és fülbemászó riffekkel díszítve. Az elhangzott dalok mindegyike nagy arányban tartalmazott dallamokat, és lassabb részekkel vannak fellazítva. A göteborgi hatás azonnal nyilvánvaló, bár szerintem inkább dühöngő thrash, mint melodikus death metal. Akkor a legjobbak amikor visszaveszik a tempót és a a brutalitására építenek, ezzel és a gitárszólókkal már meg is tudtak győzni arról, hogy érdemes volt őket megnézni. Bár kétségtelenül hangosak és headbangelésre ösztönözték a közönséget, nem igazán tudom azt mondani, hogy bármelyik dal is megragadt volna bennem, amelyek ráadásul egy kicsit túl hosszúra nyúlnak. Bár a zenekar 110%-on pörgött és Thomas Spiwak énekes is beleadott mindent, vagyis élőben nem lehet panasz a teljesítményükre, nem feltétlenül fognak kitörni az undergroundból.

Utánuk ismét egy osztrák zenekar következett, a Tuxedoo. Láthatóan nagy rajongótáborral rendelkeznek, főleg a fiatalabbak körében, ami nem meglepő, hiszen 2014-ben a zenekart a 2. helyre választották a legnépszerűbb osztrák zenekarokról szóló szavazáson. Az Alpencore-nak aposztrofált zenéjük a legtöbbet a Slipknotnak és a Parkway Drive-nak köszönhet. A lederhosenbe öltözött zenészek hatalmas lendülettel vették birtokba a színpadot ami a koncert végéig kitartott, a zenéjüket ugyan kevéssé tudtam értékelni, de a fiatalos lendületet és a humort viszont igen. Láthatóan nem veszik teljesen komolyan magukat ami jót tesz a produkciónak ha már nem túl eredeti a zenéjük. Az vitathatatlan, hogy a hat zenész energiája, amit a színpadról árasztottak tényleg óriási volt!

Az alaprecept az, hogy az erőteljes, ugyanakkor nagyon dallamos gitárriffek párosulnak az énekesek kiabálásával és abszolút fülbemászó dallamokkal, amiket két ütőhangszeres szett egészített ki tejeskannákból és hordókból. Na és persze ott volt a showman aki hol krampuszként, hol pedig a '90-es évekből ideteleportált raverajongóként jelent meg a színpadon fokozva a hangulatot. A koncert abszolút csúcspontja a House Of Pain Jump Around feldolgozása volt amire hatalmasat ugrált a közönség.

Az átállás után a Suicidal Angels vette birtokba a színpadot, végre egy teljes értékű thrash metal banda! A görög thrasherek tempója kíméletlen, az előadásmódjuk feszes és izmos, epikus, old school thrasht kaptunk tőlük. Kezdetben középszerű hangzással, ami nagyon gyorsan sokat javult. Ráadásul ez egy jó lehetőség volt az összehasonlításra is, hogy milyen különbségeket lehet tapasztalni a különböző zenekarok között. Végre profik álltak a színpadon! Bár nem rohangásztak megállás nélkül, a nóták maximális fordulatszámon pörögtek, a közönséget pedig Nick Melissourgos mozgásra bíztatta és a jelentősen megduzzadt tömeg láthatóan nagyon jól érezte magát, sőt, még néhány circle pit is indult. A színpad mellől még a Death Angel gitárosa, Ted Aguilar is figyelte a koncertet. A két gitáros zúzós riffeket és szólókat váltogatott, a dobos és a basszusgitáros pedig erőteljes ritmusszekciót biztosított, a rendelkezésére álló idő pedig mintha csak úgy repült volna, mindössze nyolc számot játszottak, de annyi erő és sebesség volt ebben a nyolc számában, hogy két másik zenekarnak is elég lett volna.

Ami a közönséget illeti a legjobb módon reagáltak amikor együtténeklésre kérte őket Nick, a számok közül a Years of Aggression és a záró Apokathilosis ütötték a legnagyobbat. A Suicidal Angels minősége megkérdőjelezhetetlen, mind zeneileg, mind színpadi jelenlétben. A Suicidal Angels összességében hibák nélkül, kiválóan teljesített, jól összehangolódtak a közönséggel, az energiájuk pedig meghaladta azt amire számítottam.

Amikor évekkel ezelőtt először láttam valamelyik fesztiválon az Infected Rain zenekart még a befutás előtt álltak és kissé félszegek voltak a színpadon, Elena sem bírta még úgy szusszal, mint kellene, de a hangszeres tudásukkal nem volt baj és látszott rajtuk, hogy bizonyítani akarnak. A félszegségnek ma már nyoma sincs, egy nagyon magabiztos és rutinos zenekar lépett a színpadra, nyilvánvaló, hogy az évek alatt mióta nem találkoztam velük keményen dolgoztak azon, hogy olyanná csiszolják a produkciójukat, mint amilyennek most láttam. A különböző stílusokat ötvöző zenéjük is végleg letisztult és elnyerte a végső formáját. Súlyos riffek törtek elő Vadim Ojog és Serghei Babici gitárjaiból, de nem maradt el az ütőhangszeres szekció sem, Eugen Voluta erőteljes dobolása, valamint Vladimir Babici basszusa kellő alapot adtak nekik. A hangzás feszesre volt húzva, éreztem ahogy a dobok és a basszus a testemben lüktetnek. A hang mindvégig rendben volt, mindennek megvolt a helye a keverésben, és még amikor néhány elektronikus rész is bekerül, azok is inkább felerősítették a hangzást anélkül, hogy túlságosan eluralkodnának rajta. A koncerteken fényeffektek azt az illúziót kelthetik, hogy több mozgás van a színpadon, mint ami valójában történik, azonban az Infected Rain esetében erre a trükkre nem volt szükség, Vadim Ojog gitáros jóformán megállás nélkül végigpörögte a bulit, de a többiek sem álldogáltak. Vladimir Babici basszusgitáros az egyik szám alatt még a hangszerét is letette, hogy Lena mögött állva bíztassa a rajongókat! De Lena nagyszerű frontasszony, és mindent megtett, hogy megnyerje a közönséget, sokat beszélt hozzánk, amit jó volt látni a mozgása és a színpadi jelenléte ami elsőrangú, ráadásul nem csak hörögni és sikítani tud, hanem nagyon szépen és tisztán énekelni is. Lenyűgözően váltogatja a hörgést és a tiszta éneket, gyakran ugyanazon a dalon belül.

A hangulat dalról dalra egyre jobb lett, az emberek headbangeltek és táncoltak. A közönség reakciójából ítélve biztosan sok rajongót szereztek ezen a koncerten, amely része volt a nyári körútjuknak (Ecdysis Summer Tour). Az Infected Rain megérdemelten emelkedik folyamatosan a ranglétrán, még arra is szakítottak időt, hogy a koncertjük előtt aláírásokat osszanak és a rajongókkal fényképezkedjenek. Mióta 2011-ben megjelent debütáló albumuk a fáradhatatlan turnézás és számos európai fesztiválon való szereplés meghozta a gyümölcsét.

A Warkings láttán először csak fanyalogtam magamban: Na tessék még egy jelmezes-csatametál színház, amit nem lehet komolyan venni... Pedig nem volt igazam a fanyalgással! A zenekar énekese és ötletgazdája Georg Neuhauser, aki a koncepció szerint egy tribunust (The Tribune) alakít, hozzá csatlakozik egy északi harcos (Viking) Chris Rodens-basszusgitáros, egy kereszteslovag (Crusader) Markus Pohl-gitáros és egy spártai harcos (Spartan) Steffen Theurer-dobos. Hozzájuk verődik a koncerteken még egy énekesnő, Morgana le Fay is. Dübörgő power metaljuk pedig pontosan olyan volt, mint amilyet a Blind Guardian koncertjén vártam előző este. Fülbemászó dallamok és sokoldalú énekhang, amelyek összességében gazdag hangzást eredményeztek. Az epikus power metal híveinek minden fő hozzávalót felszolgáltak, ami miatt ez a műfaj olyan nagy sikert arat a metalosok körében, az ostobán fülbemászó dallamoktól kezdve a magasan szárnyaló énekhangig és minden másig ami a műfajtól elvárható. Az egész "nagyon ki van találva", a teátrális bevonulástól és felkonftól kezdve a jelmezekig minden. Az osztrák közönség pedig imádta őket. Én nem tudtam komolyan venni, ám mégis igazi koncertélményt nyújtottak, vagyis azért hatott az előadás! Lendületes-hangulatos, ugyanakkor kiszámítható. Nagyon jó Neuhauser jellegzetes énekhangja, Pohl jól eltalált szólóival szinesítettek a dalok, bár inkább a riffelése, ritmusjátéka az ami kellő súlyt és karaktert ad a zenének. A közönség örömmel énekelte együtt az olyan harci (és néha giccses) himnuszokat mint a Fight, vagy a menetelős refrénnel rendelkező Maximus és a Spartacus nótákat. A koncert leglátványosabb része az volt, amikor Héphaisztosz/Vulcanus állványokon tüzeket gyújtott a színpad elején, amit egy tűzoltó figyelt a háttérből gondterhelt arccal. Igaz, a Warkings nem kínált semmi újat vagy úttörőt, de a zene, amit bemutattak energikus, élvezetes és teátrális euro power metal. Ha itthon nem is hallgatnám élőben mindenképpen érdemes volt megnézni őket, ha a Blind Guardian csak fele ilyen jó lett volna egy rossz szavam sem lenne róluk.

Végre hosszú várakozás után rátérhettünk a nagyágyúkra! Egész délután aggodalmasan figyeltem az eget. Beborult, kicsit kisütött a nap, ismét beborult. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz belőle komolyabb eső-de nagyon úgy nézett ki nem ússzuk meg. El is eredt, de szerencsére egy kis szitálásnál nem lett komolyabb csapadék az este folyamán.

A Death Angel továbbra sem mutat lendületvesztést, a leállás után akárcsak a Sepultura, ők is megújult erővel vetették bele magukat a koncertezésbe,.fáradásnak, kedvetlenségnek semmi jele rajtuk. Az közhely, hogy a színtér egyik legjobb koncertzenekaráról van szó. A nyitányuk is ehhez méltó volt: a The Ultra-Violence / Mistress of Pain kettőssel nyitottak, ami bőven elég volt ahhoz, hogy hogy beindítsa és felpörgesse a rajongókat. Mark Osegueda éneke az évek alatt semmit sem veszített erejéből, a hangja még mindig hihetetlen. Ő a zenekar frontembere, és a motorja a színpadon, látszólag végtelen energiával rendelkezik, és maximálisan feltüzelte a közönséget. A gitárosok, Rob Cavestany és Ted Aguilar minden mozdulata a gitárokon igazi csemege.Damien Sisson basszusgitárosról pedig kiderült, hogy a metal egyik legvidámabb arca! Most, hogy ilyen közelről láttam kiderült, hogy folyamatosan vigyorog a közönségre és mellette persze kifogástalanul teszi a dolgát. Will Carroll dobos pedig elképesztő erővel ütötte a felszerelését, szerencsére teljesen felépült és mára nyoma sincs rajta a megpróbáltatásoknak (2020-ban, a járvány közepén elkapta a Covidot, miközben a zenekarral Európában turnéztak, hosszabb ideig intenzív osztályon volt, és majdnem belehalt a vírusba). Ezután a lendület nem hagyott alább, és a Seemingly Endless Time-The Dream Calls for Blood-Son of the Morning hármasa következett. A legjobb szám az újabbak közül azonban a dinamikus és koncentrált The Dream Calls for Blood a maga szokatlan gitárhangzásával és erőteljes refrénjével, amely élőben a közönségkedvencek közé tartozik. Az olyan szerzeményekkel, mint a The Dream Calls for Blood és a Humanicide jól hangsúlyozzák a zenekar képességét a precíz thrash riffelés, a prog-szerű fordulatok egyensúlyozására. A setlist nem tartalmazott töltelékanyagokat, és az új számok különösen jól működnek koncerten, sőt ezúttal olyan különlegességeket is hallhattunk tőlük mint a The Devil Incarnate vagy a Absence of Light. Az elsöprő lendületen kívül emlékezetes marad az amikor Osegueda egy emberfeletti hosszúságú sikollyal fejezett be egy dalt.

A Death Angel szinte végigrobogott a szetten egy lendületes és könyörtelen előadást nyújtva, amelyet eddig a nap legjobbjának lehetett tekinteni, de úgy érzem, hogy a zenekarnak nem volt annyi ideje a színpadon, mint amennyit talán szerettek volna, mivel maga a szett egy kicsit kapkodónak tűnt. A közönséget azonban ez nem zavarta, a circle pit őrjöngött, de mint minden jó dolognak, ennek is véget kellett érnie. Nyilvánvaló, hogy a Death Angel a járvány alatt új lendületet vett a Bay Strikes Back 2022 Tourra, szóval mindenképpen legyetek ott, amikor a FEZEN-re érkeznek!

A Death Angel után baromi hálátlan feladat kiállni a színpadra. Hacsak nem az Acceptnek hívják az őket követő zenekart... A közönség várakozása nagyon is kézzelfogható volt és tovább fokozódott ahogyan telt az idő az átszerelés alatt. A rajongók készen álltak a Teutonic Terrorra, és hangos éljenzésben törtek ki, amikor a fények lekapcsolódtak. A német heavy metal legendák amint a színpadra léptek rögtön a Zombie Apocalypse, Symphony of Pain és a Restless and Wild hármassal nyitottak, szinte megállás nélkül. gőzmozdonyként robogva. Már a Zombie Apocalypse-ban, tiszta, szűretlen, 80-as évek ihlette heavy metalt szolgáltatva modern csavarral, természetesen bemutatva a zenekar védjegyszerű hangzását. Kijöttek, és egyszerűen zúztak. Az egész bandán látszott, hogy jól érzik magukat. A kiváló Overnight Sensation egy jó adag hard rockot ad az alap metal zenéjükhöz, majd egy elképesztő négyes jön, a Demon's Night-Starlight-Losers and Winners-Flash Rockin' Man egybefűzve! Ezt már nem lehet fokozni. És mégis: az Objection Overruled-el! Most láttam őket először az új felállással és a három gitárral elképesztően szól az Accept, ráadásul tökéletes volt az egész koncert hangzása. Minden hangszer elég hangos volt ahhoz, hogy megkülönböztethető legyen, de egyetlen hangszer sem olyan hangos, hogy kiemelkedne a keverésből, vagy akár elnyomna egy másikat. A közönség igazán beleélte magát, soha nem láttam még ennyi embert mosolyogni, miközben egyszerre tomboltak!. Akárcsak Wolf Hoffmann, aki szinte az egész koncert alatt mosolygott.

Sok régi kedvencemet is játszották, köztük a Metal Heartot, a Princess of the Dawnt, a Restless and Wildot, a Fast as a Sharkot és persze a Balls to the Wallt. Reméltem, hogy hallhatom a London Leather Boys-t is de ezúttal kimaradt a szettből. De az Accept semmiképpen sem csak a régi slágereikhez folyamodik. A setlistjükről nem hiányozhatnak a klasszikus alapdarabok, mint a de ez a banda nagyon igyekszik a régieket a legújabb felvételeikkel vegyíteni. Mark Tornillo énekes sokadszorra is bebizonyította, hogy képzett és karizmatikus frontember, és az anyaggal nem volt gondja - sem az új dalokkal, sem pedig az Udo-klasszikusokkal. A koncert csúcsa a Fast As A Shark volt amelynek bevezetőjét önfeledten énekelte együtt a közönség. És még korántsem értünk a végére! Csak ezután következett az elmaradhatatlan Metal Heart, az újabbak közül a Teutonic Terror és a Pandemic, valamint a szintén kihagyhatatlan és ikonikus Balls to the Wall. Ráadásnak/levezetésnek még a hard rockos I'm a Rebel hangzott el és ezzel búcsúzott az Accept. Ha holnap nem gurít valami nagyot a Testament, akkor a fesztivál legjobb koncertje címet az Accept kapja!

Fotók: Tamás József