Greg Puciato nemrég adta ki a második szólólemezét, a Mirrorcell-t. A legtöbb olvasónk a The Dillinger Escape Plan frontembereként emlékezhet rá, de a Killer Be Killed nevű supergroupnak is tagja. Ja, és most nyomott le egy turnét Jerry Cantrellel. Szóval, volt miről beszélgetnünk, és Greg szívesen válaszolt minden kérdésre.
Rockstation: Szia Greg, hol vagy most? Hazaértél már a turnéról?
Greg: Szia! Igen, Los Angelesben vagyok. 5 napja értem haza a Jerry Cantrell Európa-turnéról, és most igyekszem pótolni azokat az itthoni teendőket, amiket eddig elhanyagoltam.
Hol és mikor találkoztál először Jerryvel? Mióta vagytok barátok?
Tyler Bates hozott össze minket, aki Marilyn Manson zenekarában játszott, és Gil Sharone-nal is zenélt, aki meg a Dillinger dobosa volt pár évig. Még 2019-ben Jerry tervezett pár szóló-koncertet és kellett egy vendégénekes. Párat már kipróbált, de nem igazán váltak be, és ekkor mondta neki Gil és Tyler: “Miért nem teszel egy próbát Greggel a Dillingerből?” Szóval egy délután Tyler felhívott: “Szevasz, haver, volna kedved eljönni és énekelni pár dalt Jerry Cantrellel? Épp szóló-koncerteket tervez.” Én meg csak annyit mondtam, hogy nyilván, nagyon szeretnék. Szóval odautaztam, elnyomtuk a Would?-ot meg a Down in a Hole-t, és egyből létrejött a kötelék zeneileg és emberileg is. Onnantól kezdve szinte legjobb barátok lettünk. Amikor megkérdezte, hogy volna-e kedvem turnézni a szólólemezével, arra is igent mondtam. Megígértem, hogy bármi süljön ki abból a lemezből, én ott leszek!
A lemezen is közreműködtél, ugye?
Igen, énekesként. De nem írtam hozzá sokat, talán még 1 százalékot sem. A lemez teljesen Jerryé, nem volt közös dalszerzés. Talán annyit mondtam párszor, hogy próbáljuk ki ezt a harmóniát, vagy csináljuk így vagy úgy, de Jerry írta az összes zenét és a szövegeket is.
Játszottatok Alice In Chains-t is a turnén?
Persze, kábé 50-50 arányban Alice In Chains-t és Jerry saját dolgait. Mármint eleve ő írt majdnem mindent az AIC-ben is, szóval neki nem volt nagy különbség. Ha elkezdi játszani ezeket a dalokat egymás után, egyből nyilvánvaló lesz, hogy ugyanaz a srác írta őket.
A turné során egész nagy helyeken és fesztiválokon is felléptetek. Volt valami különleges abban, hogy ekkora közönség előtt Alice In Chains dalokat adtál elő?
Hát persze! Számomra ez a zene szent. Ha nem én lettem volna odafenn, én is csak néztem volna fel a színpadra karba tett kézzel, hogy „ki a faszom ez a gyerek?“ Ha kiállsz ezeket a dalokat énekelni, nem cseszheted el. Óriási a nyomás, mert nemcsak nemzedéke egyik legjobb dalszerzőjének a dalait énekled, hanem egy ikonikus hangú rockénekes dalait is. És a rajongóik nagyon kényesek erre, így védik és ápolják Layne Stayley emlékét és örökségét. Nagyon érdekes helyzetben találtam magamat, hiszen egyben rajongó is vagyok. Talán 12 lehettem, amikor a Dirt megjelent. Teljesen odavoltam az alternatív zenékért, és a Dirt volt az egész gyerekkorom egyik kedvenc albuma. Nagy megtiszteltetés ezeket a dalokat énekelni.
Milyen most, a – remélhetőleg – járvány utáni időszakban turnézni? A nézőtérről én nem látok nagy különbséget, de talán a zenészek és a stáb számára van, ami változott. Te érzékeltél valamit ebből?
Nem igazán. Amikor elkezdték enyhíteni a covid-megszorításokat, nem akartunk az elsők lenni, akik újra elkezdenek turnézni. Eleinte mindenki egy szeparált buborékban volt, amit nem lehetett elhagyni, naponta teszteltek, ez elég nyomorultul hangzik. Nem akartam ilyen viszonyok között koncertezni, inkább kivártuk, amíg a körülmények normalizálódtak. Így aztán a turné már nem volt annyira más. Talán a legnagyobb különbség az volt, hogy a repülőkön maszkot kellett viselni, meg pár helyen komolyabb volt a biztonsági ellenőrzés.
De amint újra színpadra álltál, visszatért a varázs, ugye?
28 éves korom óta ez volt a leghosszabb időszak, amit koncertezés nélkül töltöttem. Aggódtam is, hogy ha újra színpadra állok és elkezdek énekelni, vajon ugyanazt a szenvedélyt érzem majd? Amikor beütött a covid, kivettem egy évet, de mire újra turnéra mentünk, már 3 év is eltelt az utolsó koncert óta. De most megint, szinte azonnal beleszerettem a koncertezésbe, visszatért ugyanaz az érzés. Ha valami más volt, akkor az, hogy még jobban élveztük, mert rájöttünk, mit vettek el tőlünk korábban. Hasonlított ahhoz, mint amikor először koncerteztem. Amikor a Dillinger turnézni kezdett, 21 voltam, és az egész olyan izgalmas volt: barátok voltunk, és csak nyomtuk a koncerteket. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább munka lett belőle, minden dalt már milliószor eljátszottunk, és már nem voltunk akkora haverok. Csak egy őrült társulat része voltam, és ez kurvára megölte a régi varázst. De most, hogy ezt 3 évre elvették tőlem, majd végre visszakaptam, és új emberek, új zenék és energiák vettek körül, az egész megint olyan volt, mint régen, amikor kezdtem.
Nemrég jelent meg a szólólemezed, a Mirrorcell. Mi volt most a fő hajtóerő a dalszerzésben?
A szóló anyagokon akkor kezdtem el dolgozni, amikor 2019 márciusában befejeztük a legutóbbi Killer Be Killed lemez felvételeit. Nekiültem, hogy majd írok egy új The Black Queen lemezt, ami végül sosem jött össze, mert inkább egy szólóanyagot írtam meg. Jó sok fölös energiám volt, talán mert előtte vagy 20 évig annyi sok időt töltöttem turnékon a Dillingerrel, és aztán hirtelen rengeteg időm lett. A felszabaduló kreatív energiákat a jó irányba fordítottam. Tudod, amikor zenét írsz, nemcsak énekdallamokat és szövegeket, bármit megtehetsz a dallal, és több eszköz áll a rendelkezésedre. Nemcsak a hangodat és a szövegeket használhatod, de egy gitárt is, vagy dobokat, vagy a billentyűt. És amikor felvettük az első Killer Be Killed lemezt, csak elkezdtem írni, és abból lett az első albumom. Aztán nem tudtam megállni, abból meg lett a Mirrorcell. Szerintem csupán amiatt, mert volt rá időm. Aztán újra szerelembe estem a gitárral is. Nem úgy tekintettem magamra mint énekesre, hanem egy zenészre, aki egész dalokat és nemcsak énekdallamokat ír.
A Mirrorcell egy sokszínű album lett, talán mert sokféle hatás ért közben. Milyen zenéket hallgattál, amikor a dalokat írtad?
Magától értetődő, hogy Jerry-nek nagy hatása volt erre a lemezre, mert sokat voltam vele, amikor a Mirrorcell íródott. Akkor tanultam be az Alice In Chains és Jerry dalait, és együtt próbáltunk vele. Igazából sosem keresek szándékosan különféle hatásokat: bárhova is visz az élet, ha egy adott zenét sokat hallgatsz, az hatni fog rád. Átmegy a szűrődön, és megjelenik a végtermékben. Számomra ez olyan, mint egy pillanatkép arról, hol tartok most. Ez a lemez – hangzás, zene és ének szempontjából – egy pillanatkép nagyjából az elmúlt egy évemről. Szóval ha van benne Alice In Chains vagy ’90-es évek grunge hatás, az azért van, mert ezek vettek körül abban az évben.
És hogy zajlott a lemezfelvétel? Volt melletted hangmérnök vagy valaki külsős, vagy egymagad vetted fel?
Ó, dehogy, Steve Evetts-szel dolgoztam, aki tőlem 10 percre lakik és dolgozik. Az ő stúdiójában vettük fel a Dillinger lemezeket is, és azóta is bármit csináltam, mondjuk vendégéneklést, azokon is mindig vele dolgoztam. Nagyon régi a kapcsolatunk, és igazán jól tudunk együtt melózni. Miután összeraktam a demókat és jött volna a felvétel, nem is volt kérdés, kivel csinálom. Ő szinte már olyan számomra, mint egy zenésztárs.
Szóval maga a felvétel elég old-school módon zajlott.
Igen, abszolút. Igazából legelőször Dave Grohl stúdiójába, a 606-ba mentünk. Ott vettük fel a dobokat, mert nagyon klassz ott a feljátszó helyiség. Szalagra rögzítettünk, amit előtte még sosem csináltam. Utána minden mást már Steve stúdiójában vettünk fel, igazi erősítőkkel, igazi basszusgitárral. Mindent rendes stúdióban vettünk fel, szóval nem az volt, hogy néhány gitársávot otthon a konyhában játszottam fel vagy ilyesmi.
Ami a lemez címét illeti, rá kellett gugliznom a jelentésére, úgy tudtam meg, hogy a tükörneuronok egy új terület a tudomány számára, és még sok felfedezni való van azzal kapcsolatban, mi is a szerepük az agyunkban. Számodra mit jelent a mirrorcell és hogyan lett belőle lemezcím?
Haha, ez vicces. Az én olvasatomban nem sok köze van a tudományhoz, ugyanis a kettős értelmezés nagy rajongója vagyok. [A “cell” az angolban egyaránt jelent cellát és sejtet is – a szerk.] Számomra a mirrorcell nem egy biológiai sejt, hanem egy börtöncella, ami tükörből van. Azt jelenti, hogy saját magadat ejted csapdába. A gondolataid és a hajlamaid ejtenek csapdába, a szokásaid és cselekedeteid pedig addig szorítanak és korlátoznak az életed során, míg végül egy börtönné nem változnak. Saját magadat kell elemezned, és rájönni, milyen hajlamok okozzák a zavart és fájdalmat, és hogyan károsítják az életedet. Azt hiszem, nekem az segített, amikor otthon ültem a lezárások miatt, és én is végigmentem ezen a folyamaton. Semmi nem zavart meg, szinte rá voltam kényszerítve, hogy szembenézzek a saját szarságaimmal. Szóval, a legtöbb dal erről szól a lemezen.
És a borító kapcsolódik ehhez? Én egy írisz nélküli szemgolyót látok bele, de talán ennek is több értelme van, nem?
Ó nem, a borítón a saját szemem van, ez egy szuperközeli a szememről. A családban gyakori a zöldhályog, emiatt rendszeresen járok szemorvoshoz ellenőrzésre. Szóval ott voltam a dokinál, és amikor megláttam ezt a képet, azt mondtam: ez lesz a borító! Mert amikor ránézek, saját magamra nézek. Ha meglátom a borítót, belenézhetek a saját szemembe, hiszen maga a lemez is egy önvizsgálat.
Két meglepetést is tartogat az album a hallgató számára, az egyik Reba Meyers szereplése a Code Orange-ból. Hogy találkoztál vele?
Amikor 2017-ben az utolsó koncerteket játszottuk a Dillinger-rel, a Code Orange volt az előzenekarunk. Akkor láttam őt gitározni, és állati tökös volt. A színpadi jelenléte és a hangja is igazán különleges volt, és éreztem, hogy ott van benne a szikra. Aztán, amikor a Lowered dalt írtam, sehogy sem tudtam az éneket összerakni, egyszerűen képtelen voltam megírni a szólamot. A zene megvolt, de az énekkel teljesen elakadtam. Az áttörést az hozta meg, amikor kitaláltam, hogy ebből a dalból egy női összetevő hiányzik. Talán lehetne duett, bár akkor még nem gondoltam konkrétan senkire. Aztán nemrég újra regisztráltam a közösségi oldalakra, mert vagy 8 évre otthagytam az egészet. Épp az Instagramot pörgettem, amikor megláttam egy videót, amin Reba zúz a színpadon, és egyből beugrott, milyen a hangja, és mennyire tetszett az energikussága. Gyorsan ráírtam, hogy „helló, volna itt egy dalrészlet a lemezemen, ami szerintem bejönne neked.“ Aztán kiderült, hogy a turnéjuk után volt pár szabadnapja, és nem volt messze a stúdiótól, ahol dolgoztunk. Eljött, és meglett a hiányzó összetevő. Azonnal megvolt a kreatív összhang, csak úgy záporoztak az ötletek. Nagyjából 4 óra alatt a korábban ének nélküli dal teljesen elkészült. Ez az, ami hiányzik, amikor szólólemezt készítesz. Mert nincs senki, akinek odapasszolhatod a labdát, és nincs senki, akiről majd visszapattanhat. Végül egy igazán különleges dal született, amire nagyon büszke vagyok. Talán ez a kedvencem az egész lemezről.
A másik az I, Eclipse, ami erősen különbözik a többi daltól a maga Deftones-os, nu metalos hangulatával. Van valami különleges háttere?
Ezt a dalt egy basszusgitáron írtam. Akartam egy olyan dalt, aminek igazán lassú a tempója. Talán azért, mert a Dillinger dalok olyan gyorsak voltak, elkezdtem vonzódni a lassúbb BPM-hez, és ez a dal tényleg baromi lassú. Igazából már nem tudom, mi ihlette. A szövegét könnyű megfejteni, arról szól, hogy a saját utadat járod. De zeneileg, a fene tudja. Szerintem csak felkaptam egy hangszert, elkezdtem molyolni rajta, aztán létrejött valami, ami akkor jónak tűnt, aztán folytattam tovább, nem tudom.
Tervezitek már, hogy turnéztok az új albummal?
Na igen, ez a húzós része, mert össze kell hangolni az emberek időbeosztását. Minden projektnek, amiben benne vagyok, ez a rákfenéje. Amikor fiatalok voltunk, csak a Dillinger volt, és könnyű volt turnéra menni, mert mindenki csak egyféle projektben vett részt. De most annyira nehéz bármit tervezni. Novemberben lesz egy koncertünk Los Angelesben, és 2023 elejére szeretnénk lekötni pár európai dátumot, remélem, összejön majd.
A dalszerzés, az éneklés és a gitározás mellett lemezkiadói és menedzsment munkáid is vannak. Ez a fajta sokoldalúság kötelező elvárás a zeneiparban? Vagy ez egy új keletű dolog?
Nem hiszem, hogy korábban ez lehetséges lett volna, akkoriban minden olyan titokzatos volt. A kiadók agresszívan, szinte kapuőrként tartották vissza az információt a művészek elől. Az internet megjelenése előtt, mielőtt szinte minden digitális lett, sokkal nehezebb lett volna. Most már könnyebb információhoz jutni, és megtanulni a kiadói munka bizonyos részleteit. Számomra a tulajdonjog ma már elválaszthatatlan a kreatív folyamattól. Teljesen fellelkesít, hogy a lemezkiadás folyamatát végig kézben tarthatom. Szóval, ha most úgy döntenék, hogy megint valaki mással dolgozom, már nem tudnának átbaszni. Ha egy kiadóval dolgozol, tudni kell előre, hogyan működnek a dolgok, különben vakon ugrasz bele.
A Mirrorcell is a saját kiadód, a Federal Prisoner gondozásában jelent meg. A tulajdonosi szemlélet csak kreatív kontrollt jelent, vagy vannak pénzügyi előnyei is?
Nos, a pénzügyi része a leginkább örömteli, de egyben ijesztő is. Ugyanis ha lemezt adsz ki, az elején komoly adósságokba vered magad. A lemezeket le kell gyártatni, és a bakelitek nyomása kibaszott sokba kerül, kész őrület. Már az elején több-tízezer dolláros mínuszt kell bevállalni. És ha a lemezed bukik, oda az egész pénz, ami idegtépő. De amikor elkezdenek jönni a bevételek, és azok 100 százaléka a tiéd, az nagyon más, mintha 2% jogdíjat kapnál. Ha szerencséd van, talán 3%-ot is ki tudsz harcolni a lemezszerződésben. Még az online lejátszásokból is csak 15%-ot fizet a kiadó, vagyis minden dollár után 15 centet – ez azért nem ugyanaz, mint egy dollár után egy egész dollárt. Miért fizessek valakinek azért, hogy megcsinálja, amit én magam is meg tudok? És láthatod az összes adatot is, hogy honnan származnak a bevételek: pontosan látod, mennyit fizet a Spotify, a Youtube, minden kurva részletet láthatsz. Senki nem rejti el a háttérinfókat, nem történhet meg, hogy csak kapsz egy csekket, és fogalmad sincs, honnan a picsából jött. De ahogy mondtam, a saját kiadás ijesztő is, mert az elején a mélybe kell ugrani.
A dalok sokszínűségéről már volt szó, de ha megnézzük a katalógusodat, az is sokoldalú: vannak szólólemezeid, tagja vagy egy supergroupnak és dolgoztál Jerry Cantrellel is. Csak a játék kedvéért: ha holnap megkeresne egy befutott zenekar, hogy legyél az énekesük, mondjuk a Fear Factory, akik még nem jelentették be az új énekest, mit mondanál?
Nem hiszem, hogy most el tudnám vállalni. Teljesen kifogytam az erőforrásokból. Nem hiszem, hogy most van annyi időm, amennyit szeretnék. Magamnak kerestem a bajt, én döntöttem, hogy így legyen, és ez a sok szarság egyszerre fusson, de most semmire nem vágyom jobban, mint egy kis szabadidőre. Lógni kicsit pár emberrel, és szusszanni egy pillanatra. Szóval, most azt hiszem, nemet mondanék rá. Meg aztán egy olyan bandának kéne lennie, akikért kurvára odavagyok, szinte az őrület szintjéig.
Épp azt akartam kérdezni, hogy mi a következő lépés az album után és hogy mennyire tervezel előre, de részben meg is válaszoltad.
Tudod, mit? Mindenkinek ezt mondom, de a barátaim csak nevetnek, mert tudják, hogy sosem állok le. Lehet, hogy most sem lesz pihenőidőm, és találok valamit, ami fellelkesít. Fogalmam sincs, mi lesz a következő, egyelőre nincs indíttatásom az íráshoz. De lehet, hogy ez nem tart sokáig, és egyszer csak bezsongok valami zenétől vagy hangszertől, és ha ez megtörténik, az olyan, mint egy horog. Tudod, te vagy a hal, rákapsz a horogra, és annyi volt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ez gyakran megtörténik velem. A zene és az alkotás iránti szenvedélyem még mindig megvan, és szerencsére a lelkesedésem is.
Szerintem ezt senki nem vonja kétségbe, aki meghallgatja a lemezedet.
Köszi!
Végül az utolsó kérdés: láthatjuk majd egyszer a Killer Be Killed-et Európában? És talán Magyarországon is?
Minden hónapban beszélünk erről a többiekkel. Ben Koller nem lakik messze, és gyakran összefutunk. Van egy chat-csoportunk meg egy email-csoportunk is, és azon vagyunk, hogy megtaláljuk a módját, hogy turnézhassunk, esetleg fellépjünk pár fesztiválon. De nagyon nehéz ilyet találni. Mindig az van, hogy egy hetet, két hetet vagy legalább egy hétvégét találjunk, ami mindenkinek jó. Max miatt különösen nehéz, mert ő baszki, sosem áll le, csak nyomja, nyomja és nyomja. Vagy 5 bandában játszik egyszerre, szóval tényleg bonyolult eset. De hiszek benne, hogy az elkövetkező években egyszer tényleg összejön.
Vagyis nagyobb az esély rá, hogy a szóló-bandáddal előbb jöttök Európába?
Igen, határozottan!
A Mirrorcell albumról írt kritikánkhoz kattints IDE!
