Greg Puciatot úgy ismertük meg, mint az egyik legelmebetegebb metalcore-ban utazó The Dillinger Escape Plan zenekar frontembere. Nem kell senkinek sem bemutatnom, hogy a rock sajtó mennyire oda volt, amikor 2017-ben bejelentette a zenekar, hogy feloszlanak. Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy akkor most ki, mihez fog kezdeni? Hááát, Greg nem ül a babérjain!
Greg már a Dillinger mellett is nyomatta a projekteket, többek között a Killer Be Killedet is, ahol nem kisebb nevekkel zenél, mint Max Cavalera vagy Troy Sanders a Mastodonból. Mostanában azonban arról lehetett értesülni, hogy Jerry Cantrell-t kíséri, annak szóló turnéja során. Nem mellesleg az öreg szakállas grunge Isten mellett Greg olyan szinten hozza Layne vokáljait egy-egy dalban, amit játszanak, hogy talán még William DuVall is aggódhat. De most nem ez az apropó, megjelent ugyanis második szólóalbuma és én kaptam feladatul, hogy vessem górcső alá, hogy mit is tud. Kicsit aggódtam a feladat miatt, ugyanis Greg hangja nem a kedvencem, de nézzük meg, hogy milyen is ez a Mirrorcell.
Azért már most az elején megjegyzem, hogy az aggodalmam nem volt alaptalan. Általában egy lemezt én pár nap alatt jóra tudok hallgatni. Az anyag rendkívül összetett. Szerintem nincs is két dal a lemezen, ami egy stílusban íródott volna. A Deftones, Alice In Chains, Killer Be Killed, Dillinger hatások egyből szembetűnnek. Mondjuk ezen a nu-metalos dolgon meglepődtem és csak a sokadik hallgatás után jött elő nekem is.
A lemez remekül építkezik. Már a nyitó dallal vagy nevezhetjük intrónak is felkeltik az érdeklődésem. Azt várná az ember, hogy itt majd valami igazi groove-os "modern" hangzású (mennyire szar kifejezés) zúzdát fog kapni. Aztán berobban a Reality Spiral, ami már totál máshogy szól, mint a nyitó In This Hell You Find Yourself. A spirálos megnevezéssel tökéletesen leírja a dalszerkezetét. Egy már-már klasszikusnak is nevezhető Alice In Chains hatást kapunk, ami nekem a Check My Brain dalt juttatja eszembe. Egyszerű, nincs túlvariálva és forog körbe körbe. Ígéretes kezdés után, remek folytatás ... A harmadik dal személyében érkezik némi csalódás. A No More Lives To Go egy olyan dal, mintha a második Killer Be Killed anyagról maradt volna le. Ha jobban fülel az ember, simán kiveheti, hogy hol énekelhetne Troy és Max is. És ami számomra az egyik legnagyobb meglepetés volt a Code Orange gitárosa Reba Meyers, aki kiengedi a hangját a lemezen, ráadásul nem is akárhogy!
Ha ilyen dalokkal lenne végigpakolva a lemez, akkor nem tudnám kitépni sehogy sem a lejátszómból. Magába húz az egész dal, megbabonáz a duett és folyamatosan azt várom mikor elindítom a lemezt, hogy ez a dal jöjjön végre. De ugyanezt a vonalat erősíti a We is, ami számomra inkább valami nyugis trip-hopp dallamos énekkel. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a kilenc dalt tartalmazó album második fele is tartalmaz igazi ínyencségeket. Ilyen még így a vége előtt az I, Eclipse is, amit simán írhatott volna az éppen otthon csücsülő Stephen Carpenter és csapata a Deftones. Egy az egyben Chino Moreno énekstílusa, szenvedése van megidézve a dalban olyan basszus sounddal, amiből az ember csak még többet akar hallani. És ezt fejeli meg Mr. Puciato egy olyan gitáros résszel is, ami az elszállósabb, könnyedebb dalok közé tartozik, de valahogy mégis a földhöz bilincsel. Imádom, a lemez legjobb dala, amit mindig úgy hallgatok, hogy egyszer (legalább) újra elindítom.
Igazi meglepetés volt a számomra ez az album. Nem az év legjobb lemeze, de minden kétséget kizáróan egy olyan anyag, amire visszafogunk emlékezni tíz év múlva is. Ha ilyen anyagok jönnének csak az év során, akkor nagyon nehéz dolgom lenne a decemberi TOP 10-es listámnál.
Béke, Szeretet, Metal
