Nem sűrűn cikázik felénk a lengyel progmetal csapat, a Riverside, de ha azt megteszi, az biztos, hogy nyomot hagy az emberek emlékezetében. A kicsiny hazánkat tizenkét éve felfedező, azóta pár, legutóbb 2019-ben, az A38-on koncertet adó kvartett most a fennállásának huszadik, illetve ugye az ismert okokból huszonegyedik évét ünnepelte meg nálunk, annak minden csodájával és szépségével.
Gondolkodtam azon, hogy most legyek „nagyon vicces” és a zenekar nevéből, valamint a Barba Negra elhelyezkedéséből adódóan valami folyópartos alcímet írjak ennek a beszámolónak, de az nem lett volna méltó. Akárhogy nézzük, egy Riverside koncert itthon – már csak a ritkasága miatt is – ünnepszámba megy, azt illik a helyén kezelni.
Kiemelten örömszámba vettem, hogy az időjárás kedvezett az eseménynek, így az esőt elkerülve, szinte nyári melegségben, főleg külön jó volt, hogy szabadtéren ment le a monstre, kétórás időtartamon egy kicsit túl-, valamint a csendrendeletbe hangyányit belelógó örömünnep. Előzenekar híján – ez így volt tervben – lényegében egyfajta „an evening with” szettet kaptunk, melyen minden lemezt megidéztek legalább egy tétellel, kivéve a Wastelandet. Hogy a legutóbbi anyag miért maradt ki, nyilván a négyes valamelyik tagját kellene kérdezni, bár úgy érzem, úgy voltak vele, hogy megjáratták azt rendesen a lemezbemutató turnéjukon, adnak lehetőséget más érdekességeknek.
Az ígéretekhez híven takkban nyolckor indult a show (az előtte sorakozó big band zenékért és az abból való átmenetért külön pirospont!). Nem mondom, hogy nem lehettünk volna még a Barba Negra szabadterén páran, de otthon hiába listavezető a zenekar, itthon elég kevesen ismerik őket. Méltatlanul kevesen, bár mondjuk maga a progresszív vonal is olyan, hogy kevesek gyomra képes befogadni a millió témát és a közel tíz perces dalokat. Mindenesetre így sem voltak kevesen, de láttam már több embert ezen a nézőtéren. A túlzottan is „kellemes” munkanapnak köszönhetően nekem kellett vagy húsz perc, mire ráálltam a muzsikára, abban a pillanatban éppen szívem szerint valami death metal pusztításra vágytam volna. A Riverside pedig elég messze áll onnan. De miután megjött nálam is a chill és ráálltam a hangulatra, ez úgy kb. a Rainbow Box környékén lehetett, már nem volt megállás, vitt magával a sodrás.
Most sorolgatni, hogy mikor mi csendült fel, nincs értelme, erre már megvannak a megfelelő portálok, ott ki tudjátok elemezni a sort. Persze vannak náluk is kötelezők, az Egoist Hedonist, a 02 Panic Room, vagy a ráadást alkotó Left Out és Conceiving You például rendszeresen visszatérő elemek a szettben, de ezek mellé is sikerült be-berakosgatni finomságokat. Például a tavalyi dupla online válogatáshoz felvett, mindenféle szövegbeli utalásokat tartalmazó Story Of My Dreamet, ami így, koncerten talán még jobban hat, mint stúdiós verzióban. Sokkal testesebb, „igazibb” élmény volt, ha értitek, mire gondolok. Külön csúcspontként kiemelném a Piotr Grudzińskinek dedikált csodás Towards The Blue Skyt, vagy az akusztikusan előadott Time Travelerst (na tessék, nem akartam, mégis felsoroltam a dalok jó részét), viszont apró, ceruzás feketepont, hogy az abszolút sláger Out Of Myselfet most kispórolták a listáról. Ámbátor, ha figyelembe vesszük mi került be helyette, máris kopik az az ejnye-bejnye.
Nem kicsit emelte a csodásan hangolt fényekkel erősített varázs szintjét, hogy mind a zenekar, mind a közönség láthatóan és hallhatóan nagyon jól érezte magát az estén, öröm volt hallani, mekkora ujjongást ki tudnak csalni a lelkes nagyérdeműből. Mariusz 2019-ben nekem elég fáradtnak, távolságtartónak tűnt, most viszont abszolút jó hangulatában találta az este és ez a jó érzés átszállt a közönségre is. Nem beszélve az éppen a hangulathoz illő átkötésekről, sztorikról. A billentyűk mögött izgő-mozgó Michalt felesleges ilyen szempontból kiemelni, ő a legkomolyabb varázslatok közben is folyton vigyorgott, mint a tejbetök. Apró észrevétel, talán a LED-falat ki lehetett volna még használni, de nyilván nem sok helyszínen van vetítésre lehetőség, így gondolom eleve nem is készültek rá.
Lehetne még dúsítani a szavakat, ömlengeni, elemezni, de ez a koncert is tipikusan olyan zenei ünnep volt, amin ott kellett lenni, hogy érezd és értsd, miről van szó. Húsz (plusz egy) év nem kevés, de ezt mégis sikerült a Riverside-nak besűríteni két órányi örömzenébe. A dalokra egy szó nem lehetett, az előadás értelemszerűen profi és magával ragadó volt, mindezért pedig csak köszönetet lehet mondani mind a zenekarnak és stábjának, mind a szervezőknek.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. Még több fotó, ITT.
