A Mester megint megcsinálta! Bő két évvel az Ordinary Man kiadása után újabb nagylemezt készített, ami a napokban meg is jelent. Tucatnyi sztárvendég, közelgő turné, több, mint egy órányi új zene: van miről beszélni.
Ozzy fél évszázados pályafutása számtalan vargabetűt írt már le, a megszokott két-három évenkénti lemez-turné ciklus nála nem feltétlenül érvényesül. A 2020-as Ordinary Man albumot nevezhetjük visszatérő anyagnak, hiszen 10 év kihagyás után érkezett, és szerintem jobban sikerült, mint az azt megelőzőek. Alighogy megjelent, kitört a járvány, és jobb elfoglaltság híján gyorsan neki is láttak a folytatásnak.
A Patient Number 9 lemez kapcsán először mindenki a regiment vendégzenészről beszél, jöjjön hát az Ozzy barátai és üzletfelei névlista: a stáb magja nem változott, azonban további prominens vendégekkel bővült. A produkciót Andrew Watt gitáros-producer felügyelte, a ritmusszekciót pedig Duff McKagan és Chad Smith alkották. De nem kizárólagos jelleggel, néhány dalban Taylor Hawkins (RIP) dobol, a négyhúroson pedig Robert Trujillo és Chris Chaney is döngetnek itt-ott. És akkor még nem beszéltünk a gitárosokról, összesen heten játszanak az albumon. Visszatért Zakk Wylde, ő szerepel a legtöbbet, két dalban pedig a bajuszos legenda Tony Iommi riffel és szólózik. Itt van még Eric Clapton és Jeff Beck (hoppácska), Mike McCready, Dave Navarro és Josh Homme. Vannak, akik csak egy szólót játszottak fel, mások alaposabban is bevonódtak a dalok elkészítésébe, helyenként a megírásába is.
Ha már a dalszerzés szóba került: érdekes módon két nóta kivételével csak Ozzy kapott szerzői kreditet, amit én kétkedve fogadtam. Nem tudom elképzelni, hogy képes egymaga összerakni egy komplett dalt, énekkel, szöveggel, hangszereléssel, hát még egy tucatot. Inkább az lehetett, hogy a menedzsment (=Sharon) kitalálta, hogy minden közreműködő kap egy szép csekket, és lemond minden további jogáról. Aztán ha később valamelyik dalt eladják egy videójátékba vagy pelenkareklámba, nem áll majd sorba egy falkányi zenész a mindenféle jogdíjakért. Bizonyítani persze nem tudom, és ígérem, ha kiderül az ellenkezője, ünnepélyesen visszavonom ezt a bekezdést.
Amint már utaltam rá, gazdag a csomag, 13 dal 61 percben, sosem volt még ilyen hosszú egy Ozzy lemez. Első hallásra kevés kapaszkodót ad, ugyanis hiányoznak róla a slágerek. Azok a hallgatók, akik playlistekről vagy válogatásokról ismerik a Főnök életművét, hiába keresik majd a Crazy Train vagy a Bark at the Moon utódját. Istennek hála, az It’s a Raid-hez vagy a Scary Little Green Men-hez hasonló majomság sincs. Felnőttebb album ez, a felületes bele-belehallgatás nem célravezető, foglalkozni kell vele. Ha elkezdjük szálakra szedni a dalokat, megfigyelhetjük, hogy nagyon gondosan rakták össze őket, minden részlet a helyén van.
A hangjátékokkal és effektekkel 7 és fél percesre nyújtott kezdőtétel, a címadó Patient Number 9 is jól példázza ezt. A vészjósló intró után szokatlan riffet hallunk, majd az első verze után röffen be úgy igazán a ritmusgitár. Az átkötő már igazi Ozzy, a refrén úgyszintén. A végén pedig Jeff Beck játszik egy kísérteties szólót. A szöveg súlyos, és több síkon is értelmezhető, egy diliházba zárt páciensről szól, aki talán nem is annyira bolond. A dalhoz passzoló klip Todd McFarlane munkája, de Ozzy saját rajzait is felhasználták hozzá. Egy kis kitérő: a lemez címe kilences számú páciens, és kilencedik hó kilencedikén jelent meg – erre is figyeltek.
A kettes Immortal ugyanúgy egy krédó, mint az I Don’t Want to Change the World volt régen, és ugyanolyan nyögés van az elején ennek is. Milyen finom "easter egg" a rutinos hallgatóknak! A dal a lazább, emészthetőbb csoportba tartozik, zeneileg a 90-es évek Ozzy albumait idézi. Számomra kicsit olyan, mintha egy algoritmus írta volna, de ez elsőre nem tűnik fel, mert az énekdallam mindent visz benne.
A No Escape From Now és a Degradation Rules az a két dal, amelyekben Tony Iommi gitározik. Különleges a hangzása, és a játéka is felismerhető, és a szerzők nem fukarkodtak a Sabbath-jellegű zenei fordulatokkal sem. A Degradation Rules már túlságosan is a The Wizard-re hajaz, és nemcsak a szájharmónika miatt. De a fintorgás méltatlan, mindkét dal jó, és a fenébe is, a heavy metal keresztapái közül az egyik énekel, a másik meg gitározik bennük!
A One of those Days azok kedvence lesz, akik a könnyedebb, fogósabb témákat keresik. Persze ez sem tinglitangli, főleg nem a szövege. A végére meg is változik a hangulata, itt hallható Eric Clapton szólója is. Zakk Wylde bezzeg máshogy közelíti meg a gitárszóló kérdéskörét: a Mr. Darkness és az Evil Shuffle dalok végén igazi megőrülést mutat be.
Nem akarom a zsémbelődő nagyfatert játszani, de ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem ujjongott a sok vendég hallatán, és a lemez meghallgatása csak megerősített ebben. Nyilván mind élvonalbeli zenészek, néhányukra az élő legenda megnevezés sem túlzó. Mégis: a végeredmény egy vegyesfelvágott lett, nem minden dallal sikerült beletalálni Ozzy világába. Az egyetlen, ami összekapcsolja ezt a sokféle dalt, az ő hangja és manírjai. Emiatt végül minden dal ozzys lett, de nem „tipikusan ozzys” – ha értitek. Szívesebben hallanék egy olyan lemezt, ami úgy született, hogy Ozzy és Zakk bementek egy próbaterembe, ahol csak egy gitár és egy zongora volt. De majd legközelebb, inkább értékeljük, hogy legalább Post Malone ezúttal nem tette tiszteletét.
Érdemes szót ejteni a hangzásról is. Az, hogy a lemez jól szól, nyilván nem lep meg senkit, különösen a ritmusszekció bubogása, lüktetése simogatja a fület. A gitárhangzás nem egységes, hiszen ahány vendég, annyiféle megszólalás, de pont ettől izgalmas. Nyilván többen meg sem jelentek a stúdióban, csak fájlokat küldtek. Ezenfelül kitömték a hangképet samplerekkel, szintikkel is, néha nemcsak díszítésként, hanem állandó elemként. Nem zavaróak ezek, a legtöbb csak fülhallgatóval tűnik fel, mintha a kész mesterszalagra utólag applikáltak volna egy insta-filtert. Bár lehet, hogy ez inkább plusz csámcsognivaló, ha már kiismertük a viszonylag hosszú dalokat. Ami Ozzy énekhangját illeti, azt már 25 éve is durván effektezték, itt is van retus bőven. A készítők becsületére szóljon, hogy ügyesen alkalmazták a technológiát, a karaktere nem veszett oda, a megszólalása nem természetellenes. A dallamait, hajlításait öröm hallgatni, biztos, hogy nem lazázott, nagyon is odatette magát a felvételek során.
Azt sem szabad elhallgatni, hogy a Madman elég rossz egészségi állapotban van. 73 éves, és az a mennyiségű káros szubsztancia, amit az évtizedek során magába döntött/szívott/lőtt, egy elefántcsordának is elég volna. Egy otthoni baleset következményeként idén műteni kellett a gerincét, ami miatt a mozgás sem egyszerű számára. És mindennek tetejébe ott az a rohadt Parkinson, ami bár lassan támad, mára jól látható munkát végzett, ami ködös, zavaros beszédben jelentkezik. Ő mégis azt mondja, hogy hamarosan visszatér a turnézáshoz, és képes lesz egy egész koncertet végignyomni. Szeretném hinni, hogy így lesz, és szívből drukkolok, hogy végül ne valami kutyakomédia kerekedjen belőle, ahol már a felkonfokat és az „alrightnow”-kat is súgógépről olvassa majd. Jövő május 17-én megláthatjuk, méghozzá a nem kevésbé patinás vendég, a Judas Priest társaságában.
De akárhogy is, Ozzy örök, Ozzy a Mester, Ozzy halhatatlan – ő maga is megmondta. Ez pedig már a huszonkettedik lemez, amin énekel. Az elvakult rajongók örülnek, mert az életmű újabb dalokkal bővült, az örök kritikusok meg panaszkodhatnak a szedett-vedett jelleg vagy a slágerek hiánya miatt. Én egyik csoportba sem tartozom, így aztán egyszerre örülök, hogy megszületett a Patient Number 9, egyúttal hiányolok egy aduász rockbombát és egy szívrepesztő balladát is. Érett, finom album lett, ami pont ezért furcsán hat tőle, de mindenképpen büszke lehet rá. További jó egészséget a sötétség hercegének!
