Andy Fletcher májusi halála miatt bizonytalannak tűnik a Depeche Mode jövője, de jelen kötet értelemszerűen a tragédia előtt íródott. A tágabb értelemben vett rockzene territóriumán kívül kevés olyan zenekar létezik/létezett, amely befolyást tudott gyakorolni a fémzenei trendekre, mi több, akár konkrétan is visszaköszöntek a hatásai egyes metalbandáknál.

A Depeche Mode mellett hirtelen csak a Dead Can Dance neve jut eszembe azon előadók közül, akik hangszerelésben messze állnak minden bevett rockzenei formulától, és akiknek ennek ellenére akaratlanul is összejött, hogy saját színtereiken kívül is hatással legyenek a később érkezettekre. Példaként minden bizonnyal felesleges emlegetnem a Paradise Lost One Second/Host/Believe In Nothing időszakát, ahogy értelmetlen citálnom a szinte teljes brit doom/death vonal képviselőit, sőt a portugál Moonspellről is mindenki tudja, hogy tápanyagként szívták magukba Martin Gore-ék muzsikáját. Emlegethetem akár a göteborgi melodikus death vonalat is, élén az In Flames-szel, akik fel is dolgozták az Everything Counts című DM szerzeményt.

A könyvesboltok polcain a nyár legvégén landolt kötet Dave Gahanék sztoriját járja körbe, szemelvényesen érintve az egyes nagylemezeket. A hivatkozási alapok, az egyezményes alapművek természetesen a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején megjelent korongok. Sokan hangoztatják, hogy az Ultra után már csak önmagukat plagizálták, rosszabb esetben olyan melankolikusabb irány felé fordultak, ami végül zsákutcába vitte őket. Úgy tűnik, nemcsak én nem értek egyet ezzel, hanem maga a szerző sem osztja ezt az álláspontot.

Gittins, aki előzőleg dolgozott már The Cure és Mötley Crüe biográfiákon is, nem állít fókuszba egyetlen lemezt sem, igyekszik objektíven taglalni az egyes korszakokat. Persze egy Music For The Masses-ről vagy egy Black Celebration-ről nehéz elfogultság nélkül írni, pláne egy Violator-ről. Az viszont roppant szimpatikus, hogy az utolsó három lemez sem lett indokolatlanul megtaposva.

A felütés egy velős korrajz a hetvenes évek végének letargikus, de a könnyűzene szempontjából mégis rendkívül inspiratív brit légköréről. Punk, post punk, new wave, NWOBHM és persze synthpop. Nélkülük minden bizonnyal a mai könnyűzene sem jelen formájában leledzene. A London vonzáskörzetében lévő Basildonról sosem hallottuk volna, ha nem épp ebből, a háború után felhúzott, ingerszegény környezetből indul a zenekar története. Megkapjuk a magyarázatot arról, hogy a rockzenei hangszerparkról miért váltottak elektronikus eszközökre, illetve arról is, hogy az egyes tagok zenekaron belüli szerepe hogyan változott az évek során. Az első lemez fő dalszerzője, Vince Clarke hogyan vált konkurensé, illetve Martin Gore miként vette át tőle a komplett dalszerzést.

A külső szemlélők persze többnyire Gahannel azonosítják az együttest, azonban a zenekart ismerők előtt köztudott, hogy a csapat arca nem egyenlő a dalszerző személyével. Az utóbbi ugyanis a második albumtól kezdődően Martin Gore volt. A könyvben az örök háttérember, Andy Fletcher szerepe is helyére kerül az egyenletben. A zenekari sztori egyúttal a tagok jellemfejlődésének íve is. A sikerkorszak hajnalán és a csúcsidőszakban mindenki megküzdött a saját démonaival, legyen szó az alkoholról, a depresszióról vagy a drogokról. A frontember harca a kilencvenes évek elején a nyilvánosság előtt zajlott, de a háttérben a többiek is nyakig merültek a személyes válságokban. Érintőlegesen, de épp ehhez a témához kapcsolódva választ kapunk arra is, hogy Martin Gore a nyolcvanas években készült promo fotókon a többiek fekete egyenszereléséhez képest miért nézett ki nemcsak mai, hanem akkori szemmel is vállalhatatlanul.

A sikerkorszak személyes szinten minden muzsikus életében lejtmenet volt, közülük pedig a Songs Of Faith And Devotion környékére az énekes jutott a legmélyebbre. Gittins kerüli a terjengősséget, könyvével elsősorban azokat szólítja meg, akik a zenekar sztoriját csak felületesen ismerik, vagy eddig nem is éreztek ingert arra, hogy a zene mellett a mögöttes folyamatokat is megismerjék. A szerző a tényközléseit, illetve az érveit többnyire egy-egy jól elkapott, az adott témához passzoló fotóval igyekszik illusztrálni.

A kézirat 2019-ben lett lezárva, azóta pedig – visszatérve a kezdő gondolatomhoz - sajnos a legfontosabb esemény Fletcher váratlan halála volt. A könyv pedig így, szándékától függetlenül egy korszak záróköve is a Depeche Mode történetében. A kiállításában is tekintélyt parancsoló kötet nálam egy tartalmas hétvégi olvasmány volt, mely méltán tart számot a rajongók figyelmére, de a közömbösebb érdeklődők is bátran nekiveselkedhetnek ennek a közel két és félszáz oldalnak!