A jó Városkűtte Dévény úgy szüli a lemezeket, mintha muszáj lenne. Ez talán nem meglepő tény, ahogy az sem, hogy ez nem szokott a minőség rovására menni. Az sem nagy meglepetés, hogy mindig van egy bónuszlemeznyi extra dal, amivel más zenekarok egy egész karriert fel tudnának építeni, itt és a többi albumán mégiscsak kiegészítő szerepet kapnak. Hogy honnan az energia az kérdés, viszont itt a következő anyag, az előzetesben is könnyedebbre ígért Lightwork, ami a zseniális Empath után hivatott megállni a helyét. A kérdés csupán annyi, hogy megy-e ez neki?
A tavalyi The Puzzle / Snuggles kettős, akárhogy nagy rajongója vagyok a fél éve a Dream Theaterrel Budapesten járt Devin Mesternek, elszaladt mellettem, pedig még meg is akartam venni őket, csak nem úgy alakult az anyagi helyzetem. Jó, maguk az albumok is inkább ilyen gőzleeresztő, időkitöltő szerepet voltak hivatottak magukra ölteni, melynek következtében talán a megérdemeltnél is kevesebb figyelmet kaptak a nagy rohanásban, de úgy érzem, hamarosan pótolni kellene ezt az elmaradást. Főleg, hogy elvileg egyfajta furcsa zenei híd voltak a zseniális, talán Devin eddigi legkerekebb albuma, az Empath és a friss, egyébként majd látjátok, szerintem nem kevésbé egész, csak kissé más megközelítésű Lightwork között.
Mit ne mondjak, akárhogy tudtam, hogy ez nem lesz egy vad, riffelős / kiabálós lemez, elsőre nem jöttek be az előzetes dalok. Nálam ez amúgy nem meglepetés, hiszen én, ahogy emberünk is, szeretünk teljes lemezekben gondolkodni és valóban, ott már nekem is megtalálta a helyét mind a Moonpeople, mind a Call Of The Void. Külön azért kicsit más volt a kép, de aki szintén "lemezes", az tudja, miről beszélek. Már csak azért is érdemes egyben elővenni az anyagot, mert a Lightwork egy igazi utazás. Stílusilag valahol... Nem is tudom, talán a Ghost és a Ki szerelemgyerekeként tudnám leírni, annyi különbséggel, hogy az előbbi ambientje mellé az utóbbinak inkább a játékbeli háttere emelődött át, nem az a bizonyos sötét megszólalás. Legalábbis az anyag elején. Mert a második "térfélen" előjönnek azért az epikusabb, progresszív részek, amik a kezdeti félénk kalandozást egyenesen epikus magasságokba emelik. Mintha megmásznál egy világítótornyot. Az elején még bátortalanul szeded a lépcsőfokokat, de a végén tudod, hogy ott lesz a gyönyörű kilátás,a fény és az egész út máris teljesen más értelmet kap.
De miért is beszélek itt utazásról? Mert a Lightwork egy igazi, kellemes, napfényes sziget (vagy épp világítótorony, ha már ezt az analógiát használtam az előbb) a mai mocskos és sötét világban. Egy olyan hely, ahová érdemes ellátogatni egy órára, ha van ideje az embernek lekapcsolni. Ha máskor nem, hát heti pár alkalommal. Ugyanis magával a lekapcsolós, lebegtető és pozitív viszont kihangsúlyozom, odafigyelős hangulatával a borítón is látható világítótoronyként emelkedik ki a minket érő hatásokból. Gondoljunk csak bele: ha valaki TV-zik (én pont a következők miatt nem), akkor onnan folyamatosan a gyűlölet és a "mindmeghalunk" szakad ránk. A neten ugyanúgy hasonló inputok rohannak felénk, bár itt valamennyire meg tudjuk szűrni, mivel akarunk találkozni. A metalban is elsősorban a vér-halál-megdöglesz szentháromság köré húzzák fel a dalokat. Semmi, vagy legalábbis nagyon kevés pozitivitás van a mai világban. Nem hiányzik innen valami jóindulatú, érzelmes, építő hatás? Ha igen, ezt kapod meg a Lightworktől. Jó, igen, Townsend a drogokról leállása óta eleve inkább a pozitív, humorosabb oldalt erősíti a zenén belül (nem hiába neveztem el a Metalzene Deadpooljának), de ez a lemez még ezeken belül is kiemelkedik. Már-már terápiás jellegű albumról beszélünk. Legalábbis személy szerint én így érzem.
Ráadásul nincs olyan dal, amit negatív irányban lehetne kiemelni a lemezről, pozitívban is keveset és ezt abszolút dicséretként kell érteni. Talán a félig-meddig címadó, a Lightworker, a Dimensions, vagy a Heavy Burden aminek kicsit több plusz pontot adnék, ha kellene. Utóbbi kettő kimondottan empathos, a lehető legjobb értelemben. De ahogy írtam is, én egyben szeretem élvezni az ilyen anyagokat. Az extra korong még elemzésre vár, hiszen egyszerre egy órát is nehéz találni a mai rohanó világban, nem hogy kettőt. De azon átszaladva is akadnak gyöngyszemek.
Igen, egyébként ott van az a jól ismert Townsend-íz minden dalban. Tehát ha nem szereted a munkásságát, ezt a lemezt sem fogod. Hiszen ott van a wall of sound megszólalás, a nagyívű, sokszor fura hangszerelés és ének, a sokszor kakofóniáig telített sávmennyiség, a lemez második felében a progresszivitás, helyenként még a kicsit durvább hangképzés is. Lásd például az imént már említett Dimensions, ami engem valamiért a Strapping Young Lad Aftermath-jára emlékeztet. De mégis... Én valahogy felírnám a jelenleg megborult világnak, hogy legalább egyszer futtassa végig ezt az anyagot mindenki, aki kicsit ki akar törni a mindennapok vérvörösségéből (mert ezt ami megy, szürkeségnek már nem merném nevezni).
Hogy most ezt a korszellem teszi, hogy engem jobban megtalált, vagy valóban egy townsendi mértékkel is igazi remekműről beszélünk, azt nem feltétlen tisztem eldönteni (a lemezismertetőimet is inkább gondolatfolyamként szoktam használni), egyelőre nem is tudnám, de rám most hatalmas hatással volt ez az anyag. A Lightwork ott lesz az év végi kedvenceim listáján és remélem minél többen magatokénak tudjátok majd érezni ezt az albumot. Én csak ajánlani tudom. Szívből!
