A Parkway Drive sokak bánatára lemondta a budapesti Arénás koncertjét, pedig nem kis buli lett volna. Pechesek vagyunk ilyen szempontból, ellenben helyette kaptunk most egy új albumot. A Darker Stillre senki se vállalkozott a szerkesztőségnél, így adtam neki én egy esélyt, hogy összebarátkozzunk kicsit. A végeredmény pedig....
Most az elején szögezzük le. Nem vagyok egy Parkway Drive rajongó. Anno amikor a Barba Negrában játszottak egy nagyon hideg estén, akkor megnéztem őket mert nem volt más vállalkozó rá, így azért eléggé nehéz dolgom volt, de örömmel adtam egy esélyt a zenekarnak. Ők is változnak, én meg aztán pláne változtam, mi baj lehet?
Kicsit félve nyomtam rá a play gombra, pláne, hogy háromnegyed óránál éppen, hogy hosszabb a tizenegy dalt tartalmazó Darker Still. Azért ez rengeteg idő, ha olyan zenét kell hallgatnod, ami nem igazán neked lett kitalálva. A Ground Zero gyerek altatódalnak is beillő intrója el is kezdte táplálni a félelmem, majd hirtelen beindult a dal. Közel fél perc után egy olyan rock alapvetést kaptam az arcomba, amit nem tudtam nem szeretni. Akármennyire is ismert, már hallott riffek vannak itt, akkor is tetszett. Pláne, hogy az ének nekem egy az egyben olyan lett, mint a régi Darkest Hour, amit a 2000-es évek végénél nagyon éltem. A gitártémák nagyon jól és szépen egymásra vannak építettek, a refrén pedig egy az egyben az a típus, amit bárki ordíthat majd koncerten. A lendület és a hatalmas refrének nem fogynak el a következő dalokban sem. A Like Napalm gyilkos módon pusztít a Glitch viszont megmutatja egy másik arcát, amiben én véltem felfedezni egy jó adag Korn ízt is! Mindezt úgy, hogy a Korn nagyon távol áll tőlem...Meg kell említenem a The Greatest Feart, ami hasonlít a nyitó dalhoz, de nekem egyértelműen a nyolcvanas évek keverése jutott eszembe a kétezres évekkel. Az egész dalnak van egy iszonyat Iron Maiden alapja, amit szaggatott, néhol Fear Factory-s ízekkel törnek meg. Érdekes egyveleg, de valahogy mégis működik. Az album közepén, a címadó dal már egy sokkal visszafogottabb ballada. A négy perc akusztikus témázgatás után kapunk egy ízes szólót és némi torzított gitárt egy keményebb ordítással és vonósokkal megfűszerezve. Az a jó ebben az albumban, szerintem, hogy visszakanyarodik olyan dolgokhoz, amik egyáltalán nem "menők" mostanában, ellenben nekem egy hatalmas nosztalgia faktort tudnak nyújtani. A dalok többsége négy-öt perc körül mozog, kivéve egyet, ami egy hatalmas kivétel. If A God Can Bleed valami triphopos cucc, ami nincs igazából három perc sem. Totál kilóg a többi dal közül, de ezzel a különcségével mégis be tud illeszkedni az összképbe. Én nem hittem volna, de ez az album nagyon tetszik. Sok a tizenegy dal, de mégsem válik unalmassá az album, ami hatalmas dolog.
Nem hiába akarták a Papp Lászlóba rakni a Parkway-t maradjunk annyiban így a végén. Ez a zenekar már túl nőtt azon, hogy klubokban játsszon, és a metalcore lassú elhagyásával sokkal feljebb helyezték a lécét, ahogy azt jó pár éve tette a Ghost is. Noha, nálunk biztos nem töltene meg egy fél arénát sem, azért bátran ki merem jelenteni, hogy ez külföldön biztos nem így van. Ellenben, annyira felcsigázott a zenekar ezzel az albummal, hogy bízom benne, lesz még lehetőségem látni őket!
Béke, Szeretet, Metal
