Kezdjük a formával, azaz a külsőségekkel! A zenekar nevében lévő "The" névelő egy hagyományosabb felfogású metal arcnál nem sok jóval kecsegtet, hiszen visszautal a '90-es évek közepének alternatív hullámára, a klasszikus metal sokak szerinti mélyrepülésének éveire. A lemez címe sem visz közelebb a megoldáshoz, a borítóhoz ugyan kétségtelenül passzol, de a zenei irányt ez alapján sem sikerült belőnöm.

Nekem legalábbis a külsőségek alapján - már csak a borítókép miatt is - a Mastodon neve ugrott be elsőként, másodsorban meg valami stoner csapatra tippeltem. Az utóbbi miértjére magam sem tudok épkézláb indokot a szimpla megérzéstől. Ja, az olyan számcímek, mint a My Heroine, a Flower Children vagy éppen a lemezt záró Esther Weeps csak még jobban összezavarják az embert, de a zenekari promo fotó sem segíti elő a gyors tisztánlátást.

A lényeg az, hogy mindkét tippem mellé ment. A mi The Offeringünk ugyanis a kortárs metal egyik soron következő iskolapéldája, egy újabb zenei olvasztótégely, melyben éppúgy akad némi death metal, mint ahogy metalcore-t, nu metalt vagy deathcore-t sem kell nagyítóval keresnünk a lemezen. De a fő alkotóelem nem ezek közül került ki, az valahol a kortárs amerikai modern metal/rock környékén keresendő.

Ha jobban figyeltem volna, a bostoniak már a debütáló anyagukkal is eljuthattak volna hozzám, hiszen már azt a három évvel ezelőtti lemezt is a Century Media gondozta, mi több, a kiadó utólag a korábbi EP-jük mögé is beállt. Sebaj, így legalább előítéletek és elvárások nélkül ismerkedhettem a lemezzel, ezzel pedig feltehetően ebben a régióban nem csak én leszek így. Egy friss felfedezett kapcsán mindkét félnek, a hallgatónak és a zenekarnak is jobb, ha az embernek nincsenek különösebb elvárásai. De ahhoz, hogy a jelenlegi zenehallgatási szokásaink mellett egy ismeretlen előadóra több, mint ötven percet szánjunk, csak kell valami plusz. A massachusettsi négyes zenéjében pedig ezt leginkább az anyag eklektikus jellegében érzem.

Persze így meg az egységes zenei irányvonal hibádzik; egyes dalok hallatán (vessük csak össze a nyitó és a lemezt záró nótákat) olyan érzésem van, mintha esetenként nem is ugyanazt a lemezt hallgatnám. Ellenben a figurák a dalszerzéssel nem állnak hadilábon. A nyitó Wasp első fele a The Offering extrémebb oldalát kapja el, megtördelt zenei alapokkal, szélsőséges énektémákkal egy deathcore diétára fogott zenekar képét vázolja fel. A hét és félperces dalba ugyan sok mindent – sőt, még annál is többet – sikerült belesűríteniük, de a későbbiek tükrében ez a szerzemény mégis csak az a banda egyik arcának bizonyul. A Ghostmother sem egy habkönnyű feladvány, de az énekdallamok először ebben a tételben kapják majd telibe az arra fogékonyakat. A Tipless egy rövidebb elszállás, az első lélegzetvételnyi pihenő, mely akár egy Myrath (!) lemez átkötő darabja is lehetne. A külön intrót kapott, szanaszét facsart Rosefire egy tipikus, kortárs modern metal téma, majd egy újabb rendhagyó átvezető képében érkezik a kétperces címadó. Az igazán erős tételek pedig a lemez második felén keresendők, úgy, mint a modern progresszív metalos zenei alapokat slágeres énektémákkal felturbózó My Heroine, a címével ellentétben egyáltalán nem elszállt Flower Children, a közel-keleties melódiákat hozó Tiny Disappointments vagy a legelőnytelenebb pozícióba, a záró dal elé száműzött With Consent.

Manapság már nem szokás holmi pluszpontokat adni amiatt, hogy egy lemez hibátlanul szól, ahogy önmagában az sem generál bónuszokat, hogy a korongon szanaszét szórva remek gitárszólókba botlunk, de itt a végén azért The Offeringék megérdemlik, hogy ezek miatt bezsebeljenek egy kis extra dicséretet. Ha feletteseimtől eseti jelleggel felmentést kaphatnék, és 2022-re nézve nem tízes, hanem legalább egy harminc tételes listával szállhatnék be a szerkesztőségi évösszegzésbe, azon ennek a lemeznek is helye lenne, valahol a huszonötödik pozíció környékén.