Ha létezne arra irányuló statisztika a hazai undergroundban, hogy egy adott zenész a pályája során hány zenekarban/formációban/projektben fordult meg, minden bizonnyal a képzeletbeli lista élén találnánk a borsodi Czakó Dánielt. Az ebből a szempontból nemzetközi szinten első, svéd old school death metal próféta, Rogga Johansson rekordja persze azért továbbra sincs veszélyben. A Gravel Shores művésznéven ismert emberünk elsősorban a hazai black metal színtéren aktív, azon belül pedig nemcsak az összes hangszeren, hanem szinte az összes alirányzatban is kipróbálta magát.
Karst, Paragon Zero, Formorket, Pagan Megalith, Svoid…, hogy csak az ismertebb neveket említsem. Ezek mellett a képzeletbeli önéletrajzban szerepelhetne a power (Lost Symphony), a heavy metal (Overload) vagy a Voltak révén akár a dark rock is, meg sok egyéb. Ha pedig időrendben haladunk, a lista vége felé találjuk a leginkább meglepő nevet, a fővárosi Junkies-t. Dániel ugyanis 2020-ban csatlakozott Barbaro Attiláékhoz.
Ezt akkor nem tudtam mire vélni, és máig sem igazán értem a dolog miértjét, de ettől függetlenül tény, hogy olyannyira sikerült megtalálniuk a zenei összhangot, hogy a tavalyi év végén, Stoneblood név alatt a 2020-as események ismétlődtek meg, csak épp fordítva. Azaz a Junkies további három tagja ezúttal mellékszereplőként csatlakozott Dánielhez, hogy egy újabb formációban black metalt játszanak. Mivel magam is a black metal irányából közelítettem a formációhoz, fogalmam sincs, hogy a Junkies tábora hogyan reagálta le a dolgot, de kötve hiszem, hogy a Stonebloodnak bármilyen érdemi hatása lenne arra a zenekarra.
Dániel célja a Stoneblooddal az volt, hogy korábbi zenésztársának, a 2021-ben elhunyt, és főként a Paragon Zero, illetve a Pagan Megalith révén ismert P.-nek emléket állítson. Ehhez pedig az egykori társ dalszövegei szolgáltatták az alapot, melyeket Dániel (itt: Gravel Shores) zenésített meg. A Junkies három további muzsikusa pedig egy ez idáig járatlan útra tévedt.
A fentebb írottak ismeretében nem hiszem, hogy különösebben nyomatékosítanom kellene, hogy a Shrines Of Morbid Indignity nem a Junkies táborához szól. Azt ellenben muszáj aláhúznom, hogy a lemezen hard rock, netán rock n roll hatás nem érezhető. Ez black metal, melyhez P. szövegei révén ezúttal is adott az ideológiai háttér. A hozzáálláson túl azonban a lényeg, a zenei oldal is tartalmas, annak ellenére, hogy az irányzaton belül nem bevett szokás meglévő szövegekhez utólag zenét írni.
A Stoneblood nem merül el a kátránymasszába és céltalan technikai bemutatót sem vezet elő. A fekete fémet a három évtizedes tradíciók, elsősorban a norvég hagyományok szerint értelmezik. A lemez a stílus ismérveihez mérten tisztán, áttekithetően szól. A gitárok hangzása a közel harminc évvel ezelőtti Mayhem megszólalását idézi. Az alapvetően középtempós lemezen az extrém vokálok kellően sokszínűek, de dallamos énektémákra is akadhatunk, melyek közül kiemelkedik az Everlasting Breath levezetőjeként szerepet kapott, indulószerű részlet, illetve a Second Moon bevezetője, de ebben a körben említhetném akár az Inner Devil monológját is. A dobok feltehetően szándékosan lettek demós hangzásúra véve, de a negyedik-ötödik szám környékén már rájuk áll az ember füle. A Chant Of The Outside intróját követő black metal tételek után, a lemez zárásaként egy darkos ambient szerzemény, a Burzum ezen korszakát idéző Alexander is helyet kapott, melyet – ha jók az információim - maga P. írt.
A Shrines Of Morbid Indignity tehát nemcsak a kiváltó oka, hanem a zenészek személye okán is egy rendhagyó anyag, melyet a maga helyén kezelve egy újabb értékes alkotással gazdagodott a hazai black metal underground.
