Avant-garde metal, black metal, afro djent, soul, delta blues, folk, gospel, jazz, spiritual, work song (munkadal), lo-fi, industrial, post-rock…Sorolom magamban a zenei irányzatokat, melyeket a svájci-amerikai Manuel Gagneux felhalmoz, hogy a Zeal & Ardor felépüljön belőle. Milyen egy kántálós, vérhányós, templomégetős, kórusos koncert? Látnom kellett!
Végtelen és megszámlálhatatlan zenehallgatások után vannak időszakaim, amikor nincs türelmem a klisékhez. Általában ezek az időszakok egybeesnek a hollywoodi film-csömörömmel. Egyszerűen síkideg leszek, amiért előre tudom a következő mondatot, történést, riffet, tempóváltást, teljesen felbasz. Ilyenkor képtelen vagyok elviselni a sablonos, túlhasznált fordulatokat. Egyedire, szokásostól eltérőre, merészre, megdöbbentőre és kísérletezőre vágyom, akár azon az áron is, ha öncélú, avagy elborult. Ezen periódusokban irány a művészmozi (sicc!), az underground, az avantgárd, a jazz… bármi formabontó. Nem sznob műértőként, hanem simán régóta áhított megnyugvással állapítom meg: még nem döglött ki a kreativitás. Nos, ezért szoktak a Zeal & Ardor albumok az év lemezei lenni nálam.
Az estet a szintén svájci Sooma nyitotta a hajón. Kicsit punkos, néhol hamis, pörgős, ugyanakkor rövid nóták zengtek. Vitathatatlanul vannak érdekes megoldásaik. Mondanám, hogy csörömpölés, ám ennél valahogy mégis tartalmasabb, átgondoltabb az összkép, még ha hóbortos is. Az első hangtól kezdve tömve volt az A38. A frontember az egyik felvezetésnél meg is dicsérte a helyszínt, szó szerint gyönyörűnek titulálta. Előkerült egy masina a szokásos csápolós csoportképhez. "Kérlek ne mosolyogjatok!" rikkantotta az egyik Sooma-tag. Én kép helyett az okosabbik felemmel karöltve a merch pulthoz sorakoztam inkább bármi áron bevásárolni.
Zajos, kavalkádos összemixelt intro harsan, majd mennydörög a Church Burn. Manuel elképesztően énekel élőben, tisztán stúdió minőségben tolja. Elemi erővel rekeszt, hozza a magasakat; ha kell, hörög, üvölt, mindeközben gitározik. Mit gitározik: tépi a hangszert. A második tracknél lerántja a kapucniját. "Hol a haja?!" — kapunk a szívünkhöz mindannyian. Drága Manuel ördögi kócai le lettek tolva nullára. A világot jelentő deszkákon mindössze négyen állnak, ketten ugyanis betegek lettek a csapatból, ennek ellenére nem akarták lefújni a bulit. Főhősünk háttérvokálosok nélkül kényszerült lehozni a koncertet, mindent bevetve igyekezett Őket egyszemélyben pótolni. A közönség a gospel részeknél tapsol, ütemesen kántál, mintha egy óriási, megkergült mise helyszínén lennénk, majd zúzásra megőrülünk. A Blood in the River felfelé ívelő, átszellemült tömeges skandálása egyenesen hátborzongató: “The riverbed will run red with the blood of the saints and the blood of the holy…” — szinte látom potyogni a kereszteket, folyni a vért, és megfeszülni a láncot. “Come on, Budapest!” kiált ránk Manuel, amikor éppen levegőt vennénk ebben a bizarr rítusban. “Watch yourselves!” — inti óvatosságra a következő pillanatban a megvadultakat. Majd némi moshpit zajlik elől-középen, melyre a következő felkonferáláskor annyit mond Atyánk, hogy aki nem szedi össze az elesetteket, az egy szardarab. Ámen.
Lukas Kurmann bőgős energikus előadását megkísérlem körülírni. Szanaszét lóbálja a hangszerét, gerjeszti, ríkatja, mindeközben olyan sokat pörög-forog, mint egy kis balerina. Jellemző ez az egész színpadra: valósággal ömlik le róla a lendület. Eddigre az A38 egészen az ajtóig megtelik. Az est gerincét a legutóbbi, Zeal & Ardor elnevezésű lemez adta, szerepelt a Run, Golden Liar, Erase, Death to the Holy többek között, s volt azért régi kedvenc is, mint Ship on Fire, Gravedigger’s Chant, valamint Devil is Fine — hogy csak párat említsek. Manuel valamiféle alvilági technológiával sokszorozza meg énekét, hisz még Ő sem tud egyszerre több szólamban fütyülni, énekelni, ordítani, suttogni, szajkózni, hörögni. Pedálokat kerestem a lábánál, de semmit sem láttam (sehol a Dub FX), így később a fotós Kollégánkat faggattam, aki kakasülőn zoom-olgatott, ám azt mondta, egyáltalán nem volt ilyesmi. Vagy boszorkányság zajlott, vagy sampler a színfalak mögött, és egy milliméterre kiszámolt profi showt élvezhettünk. Manuel egy ponton szónoklatba kezdett “Jönne most egy hosszú monológ, képzeljétek azt, hogy nagyon megható, mély, eszes, de helyette…” — bontott egy sört. Túltárgyaltuk.
A műsor végén, az outro után kijelentette, miszerint ráadásnak egy “bizarr dal következik”. Melyik nem az, baszki?! Ezután választás elé állított minket, mondván van még két daluk, viszont vasárnap van, legyen csak egy. Legyen három! — üvöltötte a nagyérdemű, én is. Nos, szerethette az A38 közönségét, ugyanis - a turnén rendkívüli módon - végül öt lett.
Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.
