Nekem még mindig kicsit új a Barba Negra kék és vörös kócerája a Csepel-szigeten, több okból is. Egyrészt könnyed az odajutás autóval is, szinte eseménytelen, még szombat este is komótosan félholt tud lenni a csepeli főút, ugyanakkor fossá rohadt szervíz út, ahol végülis parkolni kéne majd' szétk**ja a szekeret, azonnali ébresztőt fúj: "Itt vagyunk ám!" Ugyanakkor itt elég a tér a zajnak és hangerőnek - házmester legyen a talpán, aki itt akarja koptatni a feljelentős ceruzáját, másrészről viszont rideg ez a sátor megoldás, habár iszonyat hatékony. Így napi szinten pöröghet már a buli, szinte nem szab határ semmi. Csak rideg és kissé még lelketlen nekem. Belül van a lényeg, én tudom, ott jön majd az élmény, csak hát...amikor a mókuskerék hajtása, a napi teendők vég nélküli egymásutánisága csak pillanatokra engedi át a gyeplőt a hobbinak, könnyen előfordul, hogy az élmény jön könnyen. Így voltam ezzel február utolsó szombatján is, amikor a hűvös szélben a fehér sátor felé vitte a lábam a testem, de a lelkem valahol máshol repült. Hiába verette az estén a kettes pozíciójából az egyik kedvenc bandám a bulit, még a Soilwork is kevésnek tűnt aznap este, pedig de atom setlistet hoztak...!

Pár nappal korábban, valamikor a hét közepén jött az e-mail az akkreditációról, hogy a bejutás lezsírozva, csak mennem kell. Húh ez most van!? Ennyire voltam képben...Így érkeztem a Kataklysm fémjelezte (melo)death buliba, aminek számomra fő attrakciója a svéd talajmunkások voltak, a két másik banda a perifériámra szorult ilyen-olyan okból. A Wilderun már karcolt a deszkákon, mikor beléptem és fel füllel a színpad felé, fél szemmel a merch pult felé igyekeztem megmártózni a buliban - kevés sikerrel valljuk be. Az oldschool Amorphis (ld. még: Thousand Lakes) alapokat feszegető progros/szimfónikus cuccuk még a Spotify-on is kitartást igényel, a koncerten esély nem volt elkapjon - tutira az én hibám, de helyenként egészen zavaróan kásás izének hatott...

Aztán a Soilwork jött megtúráztatni az új lemezt, a tavaly ősszel megjelent Övergivenheten albumot (de jó is lett). David Andersson-t játékát már nem élvezhettük sajnos, mert a lemez megjelenése után nem sokkal meghalt, ám a budapesti koncert kicsit mégis róla (is) szólt, hiszen aznap, február 25-én ünnepelte volna be a 48. születésnapját. Természetesen meg is emlékezett erről Strid két dal között, talán a The Living Infinite előtt.. A setlist egy igazi tüzijáték volt, minden lemezről azokat hozták, amiket jó eséllyel én is felírtam volna. Tizenhat (16) dal hét lemezről, persze az legutolsó lemezről ment le öt, de akkor is totális agylövés volt, hogy benyitottak az Övergivenheten-This Momentary Bliss kettőssel!

Jellemzően a Soilwork bulik nem szoktak iszonyat jól szólni, Strid hangja koncerten itt-ott megfeszül a kábelekben, valamint Andersson hiányát Simon Johansson és Sylvain Coudret közösen igyekeztek pótolni, így azért volt némi hiányérzetem, de a panaszkodásomat elnyomta az a lendület, amit elővezettek. Úgy tekertek végig setlisten, mintha nem lenne holnap - mondjuk egy ilyen soundtrack pont illett volna egy kibaszott világvégéhez... - egyik libabőrből zuhantam a másikba. Igazán nem is emlékszem másra, minthogy magamban iszonyat jól elvoltam és bólogatva és a nyakamat lóbálva szartam a hétköznapokra, meg úgy a külvilágra (valahol itt érkeztem meg a bulira lélekben is). Szoktam szocio szemmel nézni a koncerteket, az embereket, az arcokat, a dinamikát, de aznap ez elmaradt. Kb. semmire nem emlékszem azon kívül, hogy miért szeretem annyira a Soilwork-öt. De hát mi a bánatra figyeljek, amikor dörren egy The Ride Majestic, egy The Nurturing Glance vagy egy Nerve? A Stálfágel-lel búcsúztak, sokat nem bíbelődtek szentimentális klisékkel, hamar le is léptek a színpadról. De megint megvettek kilóra a svéd földásók, kisimogátták az agyam hülye tekervényeit - már itt kész lett volna este, de...

Persze, hogy van egy 'de', mert az este nem két bandáról szólt, a kanadai death alapcsapat ugrott át az óceánon ide, hogy idepirítson egy vaskosat. Amúgy én a házi feladatot elvégeztem, az utolsó két lemezt gyors' meghallgattam - Tanár úr, én készültem -, de azért a kilencvenes évek óta nyomasztják a világot, nem tudom másfél óra alatt felszedni, amit 25 év alatt kellett/illett volna. Illett volna, mert amit ez a négyes odabaszott aznap este az nem mindennapi volt! Push the Venom-mal kezdtek és mivel nem vagyok szakavatott ismerője a bandának, inkább a körülöttem lévő gyűrödtebb fejű kollégákat figyeltem, a reakciójukat vizsgáltam és úgy láttam ez egy megfelelő felvezetés egy Kataklysm bulihoz!

Végre meglett a 'kurvajóhangzás' feliratú gomb is a keverőpultnál, be is nyomták és olyan láncfűrészbe oltott csontdaráló sound-ot zúdítottak ránk, hogy nem lehetett nem megindulni rá. És az a hang...édesistenem - nem minden részét értettem a szövegnek, de baszki én nekik elhittem, hogy amiről énekeltek, az megtörtént velük és/vagy meg fogják tenni velünk... Iszonyat nyers és kőkemény volt minden egyes másodperce a koncertnek. Amúgy nem szarakodtak ők sem, hozták a komplett életművet, hogy az új lemezekkel ismerkedők (én) is és a mellettem álló, általam lakmusz papírnak használt öreg metálfejek is megkapják azt, amiért az aznapi hangversenyt választották.

Tizenöt pokoli dal pusztítása után úgy látták a kanadai urak, hogy ez megfelelő prezentációs anyag, hogy megértsük, mit tettek ők hozzá a metalzene történetéhez. Kösz. Megértettük és gyertek máskor is, mert ez tényleg segít megnyugtatni a közép-európai néplelket.

Nem mindig könnyű megérkezni fejben is egy-egy metalbulira - és az is lehet, hogy ez a korral csak rosszabb lesz -, és irigylem is azokat, akiknek ez könnyebben megy, de szerencsére azon a szombati estén a Soilwork-Kataklysm kettős egészen sokat tett azért, hogy kint tudjam a kocsiban hagyni az agyamat és csak a következő decibelben gazdag és hangszerekben sűrű másodpercekre kelljen figyelnem.

Fotók: Barba Negra. További képek ITT.