Legkésőbb a Nothing Else Matters videója óta tudjuk, hogy a rockzene adott időszakaiban keresve-keresetlenül is akad olyan céltábla, amit Lars Ulrich-hoz hasonlóan tetszés szerint lehet dobálni. Szegény Kip Winger posztere az említett kisfilmben érdemtelenül meg is kapta a magáét a Metallica dobosától. Az elmúlt bő harminc évben az egyes irányzatok farvizein pedig mindig megtalálhattuk az aktuális képzeletbeli vagy valós dartstáblákat.
Többé-kevésbé időrendben haladva, a tágabb értelemben vett rockzene keretei közül ki nem lépve olyanokra gondolok, mint pl. a Stone Temple Pilots, a Silverchair, a Limp Bizkit, a Nickelback, a HIM, a Lordi, a Greta Van Fleet, vagy manapság épp az olasz Måneskin.
Hogy a fentiek közül ki vált érdemtelenül céltáblává, és ki szolgált rá erre a szerepre, ki-ki maga döntse el. Az olaszok amúgy a finn Lordihoz hasonlóan a minden jóra való rocker által minimum ferde szemmel nézett, jobb esetben meg nagy ívben került Eurovíziós Dalfesztivál felfedezettjeiként lettek elkönyvelve és a mainstreamhez sorolva.
A konzervatívabb körökben a zenekarról emiatt kialakult egyébként sem túl hízelgő képet a négyes megjelenése tovább fakította. Ugyebár egyértelmű, hogy ami népszerű, az sosem lehet jó… Valahol ki kell lógnia a lólábnak. A fotók, a videók és a bulvársajtó hírverése pedig még inkább mélyítette a hithű rockerek és a zenekar közötti szakadékot.
Mégsem érzem úgy, hogy védőbeszédet kellene tartanom a rómaiak érdekében. A még olasz címet kapott második lemezről, az említett győzelem előtt két hónappal kihozott Teatro d'ira: Vol. 1-ről mi is megemlékeztünk. Két évre rá pedig „befutott” a RUSH! is. Vol. 2-ről tehát egyelőre nincs szó. A két éves ciklus a mai mainstream-ben már gyors tempónak minősül, mégsem érzem úgy, hogy a fiatalok elkapkodták volna az egykor még sorsdöntőnek számító harmadik nagylemezt.
A RUSH! ugyanis nemcsak az eddigi leghosszabb, de egyúttal a legváltozatosabb Måneskin korong is. Még az előző lemez bónuszdalában Iggy Pop vendégeskedett, addig az új lemezre egy másik jól csengő nevet invitáltak meg. A Rage Against The Machine gitáros, Tom Morello pedig olyannyira készségesen fogadta a meghívót, hogy még olyan nyilatkozatokra is ragadtatta magát, melyekben az olaszok érdemeit ecsetelte. Ezek pedig számomra őszintének tűntek, hiszen manapság már egyik félnek sincs szüksége arra, hogy a másikat ugródeszkaként használja.
Ha elfelejtjük a körítést, vagy legalábbis megpróbálunk némileg elvonatkoztatni tőle, egy jól összerakott, a ’70-es években gyökerező hard rock lemezt kapunk, bár a RUSH! kapcsán a hard jelzőt nem kell mindig szó szerint érteni.
Az ötven perc felé kúszó anyagon a zenekar által emlegetett Radiohead hatást ugyan nem érzékelem – hacsak nem Thom Yorke-ék legkorábbi dolgaira gondoltak - , azt viszont igen, hogy a rádiós slágervonalon közismert Max Martin csúcsproducer nem csinált belőlük egy újabb egynyári popcsapatot. Az olasz nyelvű dalok aránya háttérbe szorult ugyan, a hangszerelés ellenben mit sem változott. Tehát továbbra is lehet szajkózni a Stones/Doors/Zeppelin neveket, meg - a vokálok révén és nem utolsó sorban a basszusgitár kiemelt szerepe miatt - természetesen a Red Hot Chili Pepperst is rendszeresen fel kell emlegetni.
Szembeötlő, hogy az előzetes kislemezek szinte kivétel nélkül a tracklist utolsó negyedében foglalnak helyet. Előttük megkapjuk az olyan Måneskin-sztenderdeket, mint a nyitó daltrió (köztük a Morellóval felturbózott Gossip), de a későbbiekben szép számmal akadnak rendhagyóbb témáik is. Az egyik ilyen épp a soron következő Bla Bla Bla, ami a vokáltémái miatt a Primus és korai RHCP lemezeken szocializált énemnek már sok, de a lemez közepére pozícionált Kool Kids feledteti ezt a rövid fiaskót. Ezen, a Killing Joke elborultságát hozó, három perc alatti témán határozottan érződik a brit post punk színtér hatása is. Róluk aztán végképp nem gondoltam volna, hogy képben vannak a ’80-as évek legelejének Joy Divison és The Stranglers lemezeit illetően is. Ez pedig egy jól működő újdonság az olaszoknál, ahogy időközben a Feel című nótában az is jól sül el, ahogy némi Bowie-hangulat mellett a The Stooges hatása is beköszön.
Mark Chapman nevét nótacímként eddig még sehol sem láttam, egy olasz nyelvű dance rockos dallal most ezt is kipipálhatjuk. A recept pedig a La Fine esetében is hasonló. Az anyanyelven elővezetett szerzemények egyébként a RUSH! második felére szorultak. A fentebb emlegetett lóláb nálam sehol sem lóg ki. Ha csak a zenét nézem, a RUSH! számomra egy jól sikerült rocklemez, ami a kortársaihoz hasonlóan természetesen semmit sem tesz hozzá az öt-hat évtizedes stabil alapokhoz és a ’90-es évekbeli felépítményekhez.
Azt pedig egyénileg érdemes eldönteni, hogy céltáblaként vagy – a megfelelő szakkifejezéssel élve - belépő zenekarként tekintünk-e rájuk, netán hozzám hasonlóan a RUSH!-t elindítva nem keresünk semmilyen mögöttes tartalmat, csak egy korrekt kortárs rocklemezt hallunk. Ha emiatt most nem leszek jóra való rocker, akkor sem kérek elnézést; engem meggyőztek.
/A zenekar május 16-án a Budapest Arénában játszik. További infók a koncertről ITT./
